A varjúkirály IV. rész

Rákezdi az ember lassacskán:
- Darálj, darálj, darálócskám!
Hát csak, dur, dur, dur, elkezdett a darálócska darálni. A gyermekek azt se tudták, mit csináljanak örömükben, az egyik táncolt, a másik a testvérét csókolta, a harmadik az apja nyakába szökött. Volt ott annyi ennivaló, hogy a kiéhezett gyermekek azt se tudták, mihez kapjanak. Tyúklábat egyenek, vagy tyúkfejet, netán combot vagy mégis inkább kolbászt, húst, esetleg töltött káposztát, rétest, hát ettek mindenből, ahogy jött. Mikor mindenki jóllakott, a maradékot összeszedték s eltették. Nem is volt szegénység többet sohase annál a háznál.
Igen, de meghallotta a Veres király, hogy a szegény embernek milyen darálója van. Gondolta magában, elmegyek én, s elveszem azt a darálót. Szólott a katonáinak, hogy induljanak, s vegyék el a szegény embertől a darálót.
A szegény ember ezt megtudta, kiállította a botot a kapuba, s azt mondta:
- Ha idegen ember jő, csak üssed, üssed, botocskám! - Úgy is lett. Ahogy a katonák jöttek sorban a bot fejbe kólintotta valamennyit, halomra dőlt a sok vitéz. A végén már a király jött.
Na erre a szegény ember szólt a botnak:
- Elég lesz, bot, nehogy baj legyen belőle!
Nem is ütötte a bot a királyt. A király pedig bement a szegény ember házába.
- Hallottam, te szegény ember, hogy van neked egy darálód, nosza, mutasd meg nekem!
- Meg én, felséges királyom, még meg is vendégelem.
A király s a testőrei is leültek az asztalhoz. Elővette a szegény ember a darálót, s mindjárt szólott neki, hogy darálj, darálj, darálócskám. Darált is az olyan királynak való ételt, hogy olyat a Veres király még sohase evett. Mind a tíz ujját megnyalta utána.
Na, ahogy így esznek-eszegetnek, egyszer csak jő a postás, hoz egy levelet a királynak. Olvassa a király, s úgy elborult az arca, mint a háromnapos esős idő.
Kérdi a szegény ember:
- Mi baj van, felséges királyom?
- Ó, te szegény ember, nem tudsz te ezen segíteni. Amíg én itt voltam, ellenség tört be az országomba.
- Hát azért - mondja a szegény ember - egy cseppet se búsuljon felséges királyon, maradjon csak itt! Majd én elintézem.
A nagy kalapot a fejébe nyomta, a botot a kezébe vette, s elindult a szegény ember a háborúba. Mikor odaért, pont az ellenség sűrűjébe, a csatatér közepére, azt mondja a botjának:
- Üssed, vágjad, botocskám! - Aztán a bot adta, kit elölről, kit hátulról. Úgy összeverte az ellenséget, mint tiloláskor a pozdorját az asszonyok. Még hírmondónak se maradt belőlük egy se.
Na, amikor így készen volt, visszament a szegény ember, s jelenti a királynak:
- Felséges királyom, hazamehet, elintéztem az ellenséget!
A királynak örömében még a könnye is kicsordult.
- Jól van, szegény ember - hálálkodott, úgyis öreg vagyok, s utánam te leszel a király. - s ha hiszitek, ha nem, a szegény ember gyermekéből mind királyi gyermekek lettek akkor. Az öreg király odaadta a királyságát a szegény embernek, aki egész családjával odaköltözött a palotába. S aztán a szegény ember házával hogy mi lett, nem tudom, mert nem voltam ott mostanában.
Ha arra jártok, akkor kérdezzétek meg! Mert én úgy láttam, mint most. Itt a vége, fuss el véle!