Az aranymozsár

Volt egyszer a világon egy szegény öregember, annak a szegény öregembernek egy szép és erősen okos leánya. De olyan szegények voltak, mint a templom egere, talán még annál is szegényebbek. Mikor volt kenyér az asztalfiában,mikor nem. S amikor volt, akkor is csak hamuban sült kenyér volt. Elmegy egyszer az öregember szántani, s amint kettőt-hármat térül-fordul a földön, nagyot csendül az ekevas, s kivet egy színarany mozsarat. Hej, megörül az öregember, félbehagyja a szántást, indul haza, de meggondolja magát: ha mozsár van itt, törőnek is kell lenni, s turkálni kezdi az ekevassal a földet, hátha megtalálja a mozsártörőt. De bizony hiába turkálta, nem találta meg. Hiszen, gondolta, sokat ér ez törő nélkül is.

Elmegy haza, s mutatja a leányának nagy örvendezéssel, hogy mit talált. - Na, édes leányom, többet nem éhezünk, viszem ezt a mozsarat a királynak. Tudom, megveszi jó drága pénzen. Mondja a leány: - Ne vigye el, édesapám, mert meglássa kigyelmed, hogy a király majd megkérdi, hol a mozsár törője. Még azt hiszi, hogy lopta kigyelmed, s tömlöcbe vetteti.

Beszélhetett a leány, elment az öreg, s meg sem állott, míg a királyhoz nem ért. Köszön illendőképpen, s a király fogadja, s kérdi: - Mi járatban vagy, te szegény öregember? - Én bizony, felséges királyom, amint a földecskémen szántottam, egy aranymozsarat találtam, s elhoztam felségednek ajándékba. - Na, ez igazán szép portéka - mondja a király, s jól megnézte kívül-belül, hogy igazi színarany-e? Az volt bíz' az, igazi színarany. - Hát a törő hol van? - kérdi a király. Mondja az öregember: - Kerestem én azt is eleget, felséges királyom, de nem találtam meg. - Bezzeg hogy nem találtad meg, ilyen-olyan teremtette - pattogott a király -, mert bizonyosan loptad a mozsarat is! Hiába mondta a szegény ember, hogy így meg úgy, hogy világon való életében soha senkinek még egy kötejét sem lopta el, hívatta a király a katonákat, ezek közrefogták a szegény embert, s vitték a tömlöcbe. Amint kísérték a katonák az öregembert, elkezdett sírni keservesen: - Hej, édes leányom, lelkem, leányom, mért nem hallgattam a te szavadra! Nemhiába mondtam mindig, hogy nincs több olyan okos leány a világon, mint te.

Hallotta ezt a király belső inasa, fut a királyhoz, s jelenti, hogy mit mondott az öregember. Egyszeriben parancsolja a király, hogy hozzák fel az öreget. Viszik az öreget a király színe elé, s kérdi a király: - Miféle okos leányod van neked? Igaz-e, amit mondtál, hogy nincs több oly okos leány a világon, mint a te leányod? - Mondtam, felséges királyom, s meg sem is másolom. - Na, jól van - mondja a király -, majd meglátjuk. Hozd ide a leányodat, s ha megteszi, amit mondok neki, feleségül veszem. Hazamegy az öregember a leánya után. Mondja neki, hogy mi történt, hogy mer-e szerencsét próbálni? - Csak gyerünk, édesapám - mondja a leány -, majd megsegít az Isten! Fölmennek a királyhoz, s a király azt mondja a leánynak: - No, te leány, azt hallottam, hogy a legokosabb leány vagy a világon. Hát ha úgy elmégy előttem, hogy se felöltözve, se levetkőzve, se kocsin, se gyalog ne légy, feleségül veszlek. - Jól van - mondja a leány -, megpróbálom, felséges királyom.

Azzal elment haza az apjával. Otthon levetette a ruháját, s magára vett egy hálót. Ennek a hálónak négy sarkát szépen odakötötte a kocsisaroglyához. Így indult el a királyhoz. Jött a király is hatlovas hintón, szembe a leánnyal, s amikor meglátta, felültette a hintajába, vitte a palotába, ottan felöltöztette szép aranyos ruhába. Mondta neki: - Amit kívántam, megtetted; te az enyém, én a tied, ásó, kapa s a nagyharang válasszon el minket. Mindjárt papot hívtak, nagy lakodalmat csaptak. A cigányok húzták, a legények rúgták. Táncolt az öreg is, táncolni kellett nekem is. Így volt, mese volt.