Prücsök I. rész

Volt egyszer egy csizmadia meg egy varga. Szegényebbek voltak a templom egerénél. Mikor ettek, mikor nem. Azt mondja egyszer a csizmadia a vargának:
- Az ördög éhezzék többet, komám! Nem megy a mesterség, hát szerezzünk pénzt úgy, ahogy lehet!
Összeülnek, tanakodnak, s kifundálják, hogy a varga a bíró hat szép pej csikaját elvezeti az erdőbe, ott egy jó sűrű helyen fához köti, a csizmadia pedig egy régi könyvből, mintha csak abba bele volna írva, kiolvassa jó pénzért a bírónak, hogy hol találja meg lovait.
Hát éppen úgy csinálták, ahogy elegyezték egymás közt. A varga elvezette a bíró hat lovát, vitte az erdőbe, s ott egy jó sűrű helyen megkötötte egy fához. Keresik a lovakat mindenfele, elmennek a hetedik vármegyébe is, nem találják. Bezzeg ment a csizmadia a bíróhoz, s mondta:
- No, bíró uram, mit fizet, ha nyomra vezetem?
Ígért a bíró háromszáz forintot. Azzal csak elévett a csizmadia egy régi könyvet, tele volt az írva nagy ákombákom betűkkel, s elkezdett silabizálni:
- Oda fel a havason, Fenyőspatakától száz lépésre, annak a nagy sűrűségnek a közepén, egy bükkfához van kötve mind a hat ló. Ottan megtalálják.
Nekikészül az egész falu, mennek mind az erdőbe, ki fokossal, ki baltával, ki kétágú vasvillával. Hát mikor odaértek, szemük-szájuk elállott az álmélkodástól. Csakugyan ott volt mind a hat ló egy bükkfához kötve. A bíró nagy örömében mindjárt kifizette a csizmadiának a háromszáz pengő forintot, s híre ment az egész országban, még azon túl is, hogy Prücsök uramnak, mert így hívták a csizmadiát, van egy csudás könyve, s olyan nem történhetik a világon, hogy ő abból a könyvből ki ne olvassa.
Meghallja ezt a király is, s megörült erősen, mert a királyné éppen akkoriban vesztette el a legkedvesebb gyűrűjét, s egész betege lett, annyit sírt miatta. Azt mondták a doktoroknak, hogy azt a gyűrűt a föld feneke alól is elé kell keríteni, mert különben a királyné meghal szörnyű bánatában. Na, a király egyszeribe befogat hat aranyszőrű paripát bársonyos, üveges hintóba, s küld a hintóval egy regement katonát, nehogy Prücsök uramnak valami baja essék.
Megérkezik a hintó Prücsök uramhoz, kiszáll belőle az udvarmester, s jelenti nagy alázatosan Prücsöknek, hogy a király küldött érte, ne is gondolkozzék, csak vegye a csudás könyvét, üljön a hintóba, s jöjjön, mert nagy baj van az udvarban, azon csak ő segíthet egyedül.
Haj, istenem, megijedt Prücsök, kékült-zöldült, reszketett, mint a nyárfalevél: most kitudódik az ő hitványsága. Elkezdett szabadkozni, hogy tud ám ő valamit, de nem sokat. A csudás könyvét, amiben a tudománya volt, elvesztette.
- Már tud, vagy nem - mondotta az udvarmester -, kendnek jönni kell, Prücsök uram, mert ha kend nélkül megyek haza, a király engem feneketlen tömlőcbe vet!
Mit volt, mit nem tenni, menni kellet Prücsöknek. Keserves könnyhullatások közt elbúcsúzott a feleségétől, a gyermekeitől, el a varga komájától, hogy őt jól megnézzék, most, mert többet úgysem látják. Beült a bársonyos hintóba nagy búsan, egész úton szavát sem vehette az udvarmester.
Megérkeznek az udvarba, ott a király nagy örömmel fogadja.
- Isten hozta kendet, híres Prücsök János.
S mindjárt elmondja, hogy mi történt. Ezelőtt egy héttel úgy eltűnt a királyné legkedvesebb gyűrűje, minta a föld nyelte volna el.
- Úgy tudja meg, Prücsök uram, ha megtalálja ezt a gyűrűt, hat szekér aranyat méretek kendnek.
Mondja Prücsök János:
- Megpróbálom, felséges királyom, ámbátor nem hiszem, hogy megtalálom.
Aztán arra kérte a királyt, hogy csak zárassa be őt egy szobába, hadd gondolkozzék ott három napig. Beleegyezett a király jó szívvel, hogyne egyezett volna! Bevezette Prücsök uramat a legszebb szobájába, ottan leültette aranylócára, s küldött neki annyi ételt, italt, hogy azt sem tudta szegény feje, mit egyék, igyék.
Eltelik egy nap, de Prücsök uram nem talált ki semmit. Nem is gondolkozott, hiszen úgyis hiábavaló lett volna. Eltelik a második nap, jő a harmadik, s szörnyű nagy búnak ereszkedett szegény Prücsök János.
„Hej, Istenem - gondolta magában -, ennek a jó életnek mindjárt vége lesz, s ha ki nem találom, hol a gyűrű, a király még börtönbe csukat szörnyű nagy haragjában.”
Mit gondolt, mit nem, harmadik este, mikor az utolsó vacsorát hozták, azt gondolja magában, hogy megszámolja, hány fogást eszik utoljára.

(folytatjuk)