A varjúkirály II. rész

Reggelre oda is ért a királyi palotához. De ha hiszitek, ha nem, kacsalábon forgott az a palota. Nézi az ember erről is az oldalát, arról is az oldalát, mert az úgy forgott körbe, mint a szélmalom. Csak hát kacsalábon. Ahogy nézi jobban, látja, hogy fenn, a legeslegtetejénél van egy ablak, s onnan tekinget le a király.
Meglátta a szegény embert, s lekiáltott:
- Te szegény ember! Hajítsd neki a sapkádat, s mindjárt megáll ez a palota!
A szegény ember neki is hajította, s az abba a szent helybe megállott. Felsétált a lépcsőkön, odajárult a király elébe. Kérdi tőle a király:
- Ugye, csudálkozol rajta, hogy most nem varjú, hanem ember képében találsz? De itthon mindig így vagyok.
A szegény embernek fölszolgáltak mindenféle jó ételt, akkor azt mondja a király:
- Na, te szegény ember, ha jóllaktál, akkor kiméretek egy zsák pénzt vagy kettőt, és adok hozzá még lovat és kocsit is, hogy el tudd vinni.
Azt feleli erre a szegény ember:
- Felséges királyom, hagyja el! Egy kicsit hadd pihenjek itt, s beszélgessünk!
- Nem bánom - egyezett bele a király. Ott volt délutánig a szegény ember, s egyszer csak eléhozakodott a mondandójával:
- Felséges királyom, életem-halálom kezedbe ajánlom, nem kell nekem a pénzed, mit csináljak én avval a sok pénzzel. Ha viszem hazafelé, megtámadnak a rablók vagy útonállók, s ellopják a pénzt, lehet, hogy még agyon is ütnek. Vagy ha hazaviszem is, rám fogják, hogy úgy loptam. Hanem én szeretném elkérni, ami felségednek a feje felett van, azt a mindent járó darálócskát.
Megmérgesedett erre a király.
- Azt nem adom senkinek! Akkor miből tartom el a katonáimat?
De a szegény ember addig könyörgött így, könyörgött úgy, hogy a király megsokallta.
- Itt van, nem bánom! - Leakasztotta a mindent járó darálócskát, s odaadta a szegény embernek, de előbb még kitanította: - Ennek csak azt kell mondani, hogy darálj, darálj, darálócskám!
Megörvendett a szegény ember, megköszönte a királynak, a hóna alá kapta a darálócskát, s elindult hazafelé.
Hát ahogy megyen, meneget, már jó messze elhaladt a királyi palotából, amikor arra gondolt, ki kéne próbálni, igazat mondott-e a király. Hátha nem is olyan daráló.
Leült az árok szélére, odatette maga mellé a darálót, s azt mondta:
- Darálj, darálj, darálócskám!
Erre csak elkezdett, dur, dur, dur, darálni a darálócska, finomabbnál finomabb ételeket varázsolt elő, volt ott leves, hús, sütemény, pálinka, bor, ott a világon minden volt, még fagylalt is.
Mikor jóllakott a szegény ember, a maradékot össze akarta gyűjteni, s hát látja, hogy egy akkora kalapú ember közeledik feléje, hogy az embert nem is igen látja, csak a kalapját. Oda is ér az a nagy kalapú ember, s köszön:
- Adj’ isten, szomszéd!
- Adj’ isten!
- Hát tudja-e, kinek milyen kalapja van, olyannal köszön. Nekem ilyen van, s én evvel köszönök.
- Jól van - hagyta rá a szegény ember -, hova s merre?
- Én elindultam ország-világot járni. És kend mit csinál itt evvel a sok ennivalóval?
- Hát én itt csak úgy eszegettem.
- Aztán hol kapta ezt a sok ennivalót?
- Van nekem egy darálócskám, annak csak azt kell mondani, hogy darálj, darálj, darálócskám, na, hát az darálta ezt a sok ennivalót. Jöjjön, egyen csak a maradékból! - A szegény ember megvendégelte a nagy kalapos embert, s ahogy esznek, egyszer azt mondja a nagy kalapos:
- Hallja-e, szomszéd! El kéne cserélnünk a kalapot a darálójáért. Ez meg olyan kalap, hogy aki felteszi, az láthatatlan lesz. Bármerre, bárhova elmehet, ha ebben a kalapban van, senki se látja.

(folytatjuk)