A szerencsekrajcár VI. rész

A fiúk erre csupa bodzafát vagdaltak ki fejszéjükkel, tizenkét máglyát raktak, s amint besötétedett, alája is gyújtottak. Akkora világosságot terjesztett ez a tizenkét máglya, hogy az egész város kiszaladt. Azt hitték, ég a tündérek erdeje. Éjfél felé a fiúk rágyújtottak a pipájukra, s úgy várta ki-ki a maga tüze mellett a tündéreket.
No, hiszen jöttek is ezek éjfélkor. Már messziről fújták azt az álmosító leheletet. A fiúk majdhogy le nem estek a lábukról. Gyurikának a táltos csikóba kellett fogóznia, hogy el ne essék.
- Csak ügyesen, kicsi gazdám, ne félj - biztatta Gyurikát a csikó.
S jöttek a tündérek rettentő ijjongással-vijjongással, vörös ruhájuk csak úgy repült utánuk a levegőben. Forogtak, kerengtek, bukfencet hánytak a levegőben, le-lecsaptak, s hosszú körmös ujjaikkal meg-megcirógatták a fiúkat, hogy a vér is kiserkedett utána.
De a földre nem tudtak leszállani, mert szemükbe csapódott hol a máglyák, hol a pipa füstje, s ha kezüket rá is tették egy-egy lóra, mindjárt koppantottak is rá egy nagyot az ólmos botocskákkal. Fent a magasban maga Tündér Erzsébet lebegett egy gyémántos hintóban. Tizenkét aranyszőrű paripa vonta ezt a hintót, onnét biztatta, bátorította Tündér Erzsébet a tündéreit:
- Fogjátok! Vigyétek! Ne hagyd magad! - hallatszott mindegyre Tündér Erzsébet harsogó szava.
De bizony csak kárba ment a biztatása, kárba a bátorítása. Százan voltak, s csak egy lovat sem tudtak elvinni.
Másnap reggel a fiúk összevissza karmolva mentek haza a forgó várba, de mindegy: egy ló sem hiányzott. A király ott ült most is a pitvarban, s már messziről kiabálta:
- Derék fiúk vagytok! Látom már, hogy egy sem hiányzik a ménesemből.
Jól megtraktálta a fiúkat, s megígérte, hogy ha harmadik éjjel is úgy megőrzik a ménesét, Gyurikából király lesz, az apjából meg testvéreiből herceg.
A fiúk aztán megabrakolták a lovakat, s visszamentek harmadszor is a rétre.
- Nálad-e a szerencsekrajcár? - kérdezte Gyurikát a táltos csikó.
- Nálam - felelte Gyurika.
- No jó, mert holnap reggel nagy szükséged lesz rá.
- Ugyan mi?
- Majd meglátod, csak vigyázz rá! Nesze, én is találtam ma egy krajcárt az úton. Tedd el. Valaki ma éjjel olyan szépen kéri majd tőled a szerencsekrajcárodat, hogy te bizonyosan oda is adod. Add át neki azt, amit én adtam neked. Tedd a bal zsebedbe. De ne feledd, hogy a szerencsekrajcár a jobb zsebedben van!
Gyurika nem tudta elgondolni, hogy vajon ki lehet az, aki olyan szépen kéri majd tőle a szerencsekrajcárt. Meg is kérdezte a táltos csikót, ki legyen az.
- A kicsi királykisasszony - mondta a táltos csikó.
- Hát van a királynak leánya?
- Nem leánya, hanem unokája, annyi idős lehet éppen, mint te.
Eközben alkonyodni kezdett, s a fiúk a máglyarakáshoz láttak. Ami csak bodzafa s levél volt a réten, mind egy szálig összegyűjtötték az utolsó éjjelre. Ha ma is vissza tudják kergetni a tündéreket, többé nem próbálnak szerencsét.
Már éppen alája gyújtottak a máglyáknak, mikor egyszerre a táltos csikó nagyot nyerített.
- Nyihaha! Jön a király!
Az ám, igaza volt a táltos csikónak, jött a király hatlovas hintón. Mellette ült a kis unokája, egy aranyhajú leányka, aki olyan szép volt, hogy a napra lehetett nézni, de rá nem.
A fiúk sorba állottak, s úgy szalutáltak a királynak.
- No, fiúk - mondta a király -, eljöttem én is, hogy saját szememmel lássam, mit csináltok, hogyan kergetitek el a tündéreket.
Aztán leszállott a hintóról, az inasok tizenkét párnát raktak le a földre az egyik máglya mellé, s a király az unokájával leült a párnákra. Azután pipára gyújtott, úgy diskurált a fiúkkal.
Gyurika ügyes mesemondó volt, s egész este mesét mondott a királykisasszonynak, hogy el ne álmosodjék. Ha egy mesét elmondott, olyan szépen kérte Gyurikát: mondj még egyet, Gyurika, olyan szép volt!

(folytatjuk)