Rózsavölgyi ládikója I. rész

Nem olyan régen, csak egy-kétszáz évvel ezelőtt, élt Bárnevolna város környékén egy szegény juhász tizenhárom gyermekével. Szorgalmas ember volt, de annyi gyereknek mégsem tudott elég kenyeret keresni. Így hát több volt a nincs, mint a kenyér. A juhász is meg a gyermekei is abban reménykedtek, hogy egyszer majd csak rájuk köszönt a szerencse és megváltozik az életük.
Amiben reménykedtek, egyszer csak bekövetkezett. Volt egy dédöregapjuk. Mikor meghalt, rájuk hagyta mind a háromszáz birkáját. Lett nagy öröm a juhász családjában, a gyerekek még cigánykereket is hánytak. Különösen a kilencedik gyerek ficánkolt, és mindjárt ki is erőszakolta apjától, hogy a birkákat ő legeltethesse.
A juhász megengedte, hát ez a kilencedik - akit a többiek Rózsavölgyinek neveztek - őrizte napestig a háromszáz birkát.
Egyszer, amint a birkákat a patakra hajtotta itatni, egy ládikót látott a vízben. Nagy kíváncsisággal kihalászta, és kinyitotta gyorsan, mert azt hitte, hogy sok pénzt talál benne. Hát mikor kinyitotta, volt min bosszankodnia. Nem talált abban egy fillért sem, csak egy sípot, egy furulyát és egy botocskát. Nézegette, forgatgatta a fiú és már éppen bele akarta dobni dühösen az egészet a vízbe, amikor valami azt súgta neki, hogy próbálja ki a sípot. Megpróbálkozott vele, és megszólaltatta. Olyan hangja volt, mint a többi sípnak. De nicsak, mi történt a birkákkal? Bizony mind a háromszáz kővé meredt a síp hangjára. Az előbb még vidáman legelésző birkák mozdulatlanul álltak a víz partján. Jaj, de nagyon elkeseredett a fiú! Volt, nincs az örökség. Olyan szegények lettek újra, mint voltak.
- Nem lehet az, hogy csak úgy kővé váljanak ezek a szép birkák! - kiáltotta kétségbeesve. - Birkáim, birkácskáim, mozduljatok meg, legelésszetek, mint eddig!
De bizony hiába volt minden. A birkák csak nem mozdultak. A fiú ekkor a botocskával megérintette az egyik kővé meredt birkát. Kíváncsi volt, hátha él. Még nagyobb meglepetés érte: a kőbirkák mind eltűntek. Mintha nem is lettek volna, még hírmondónak sem maradt közülük.
- Hű, a fűzfánfütyülőjét ennek a cudar világnak! - tört ki a fiúból az indulat. - Most vagyok aztán igazán bajban! Nem hiszik el nekem a csodát, azt gondolják, hogy nem vigyáztam a birkákra. Mit tegyek? Mit tegyek?
Hiába tette fel a kérdést egymás után, feleletet nem kapott senkitől. Neki sem jött semmi jó gondolata, így hát csak ült a patak partján, lábát a vízbe lógatva.
Mikor már sokáig üldögélt, és látta, hogy nem jönnek vissza a birkái, elővette a furulyát, s játszani kezdett, hogy elüsse az időt. Éppen hogy csak megszólalt a furulya: a háromszáz birka újra ott legelgetett a patak partján. Méghozzá milyen birkák: aranyszőrűek valamennyien!
Megörült a fiú. Most már nyugodtan hazamehet, meglettek a birkák, és olyan gazdagságot hoztak, hogy még a király is kölcsönt kérhet tőlük.
„Azt már látom, hogy nem közönséges ládikót találtam - töprengett a fiú. - Biztosan van benne még több csoda is, majd kipróbálom.”
Mikor hajtotta haza a birkákat, találkozott egy öregemberrel. Megállt vele beszélgetni, és elmondta neki, hogy milyen dolgok történtek vele.
- Még más is megeshet. A ládikó nagy szerencsét hoz neked - felelte az öreg. - A birkákat hajtsd be a városba, majd meglátod, mi minden történik ott.
Így is lett. A fiú behajtotta mind a háromszáz birkáját Bárnevolna város főterére. Mikor már sok ember vette körül, belefújt a sípjába, hát gyönyörű paripa lett mind a háromszázból. Az emberek szeme-szája tátva maradt, de ez még nem volt minden. Rózsavölgyi újra sípolt, most meg százötven vőlegény és ugyanannyi menyasszony vált a birkákból. A fiú csak fújta a sípját, az emberek meg odavoltak az álmélkodástól, mert egyszer háromszáz szamarat, majd százötven macskát és százötven egeret, végül háromszáz boszorkányt varázsolt eléjük a fiú sípszava. Mikor az emberek meglátták a teméntelen sok boszorkányt, úgy megijedtek, hogy ahányan voltak, annyi felé menekültek. A fiú meg már úgyis unta a sípolást, belefújt a furulyába, és a háromszáz aranyszőrű birkáját szépen elhajtotta haza.
Rózsavölgyi híre eljutott a Hogyishívjákország királyához is. Kíváncsi lett ő is a fiú tudományára, hát elküldte hozzá egyik főemberét.
A főember nagy hangon szólt a fiúhoz:
- Ide figyelj, te gyerek! Hatalmas és mindenható királyom megbízásából jöttem hozzád. Azt üzeni, hogy tüstént kerekedj fel háromszáz birkáddal, jöjj el az udvarába, és mutasd be neki a tudományodat!
- Én a tudományomat annak mutatom be, akinek akarom - felelte a fiú. - De még ha meg akarnám is mutatni királyodnak, hogy mit tudok, a birkáimat nem hajthatnám oda, mert azok nem szeretik a királyi társaságot.
Dühös lett erre a főember, és fenyegetőzött nagyon, hogy így meg úgy, ez meg az történik, ha nem megy a fiú.
Rózsavölgyi haragos lett a fenyegetés hallatára, és csak ennyit mondott a főembernek:
- Hagyj nyugodtan, vagy menj a pokolba királyoddal együtt!
A főembert a guta kerülgette a fiú beszédére. Visszasietett a királyához, és elmondta szóról szóra a fiúval történt esetet.
- Felséges királyom! Ilyen sérelem még nem ért téged és országunkat, ezt meg kell bosszulnod!
A királyt is elfutotta a méreg, amikor hallotta főembere jelentését. A tálat, amelyből evett, hozzávágta az udvari bolondja fejéhez, az udvari bolond a szakácshoz, a szakács meg a kuktához. A kukta már nem vághatta senkihez, mert az ő fején darabokra tört az edény.
- Háromszáz katonám azonnal induljon Bárnevolna város határába, és hozza színem elé háromszáz birkájával együtt azt a sehonnai Rózsavölgyit! - adta ki a parancsot nyomban a király.
A fiú tudta, hogy katonákat küldött rá Hogyishívjákország királya, nyugodt volt, és csak ennyit mondott:
- No, csak gyertek, katonák! Ha eddig nem tanultatok meg futni, most majd megtanítlak benneteket!

(folytatjuk)