Orbán, az ostoba I. rész

Hol volt, hol nem, élt egyszer egy szegény asszony. Ez a szegény asszony még azzal is szerencsétlenebb volt a többieknél, mert egyetlen fiánál mihasznább, lustább gyerek hét üres vármegyében sem akadt. Így is hívta mindenki, hogy Ostoba Orbán. De ha még csak ostoba lett volna. Amíg szegény, öreg édesanyja majd belegörnyedt a sok dologba, ő egyebet sem tett, csak hevert a kemencepadkán, vagy ha jó idő volt, hasát süttette a nappal. Hej, megszidta néha elkeseredésében a szegény anyja, de mit sem használt. Orbán evett és feküdt szakadatlan. Egyszer aztán Így tavasztájt igen elfogta a keserűség a szegény asszonyt.

- Hát ha nem dolgozol, ne is egyél. Nem főzök én neked többet egy cseppendő-csepp ételt sem. Feküdni üres hassal is lehet.

Orbán nem szólt egy szót sem, csak nagy morcosan átfordult a másik oldalára. De aztán a jószívű édesanyja mégis megsajnálta az ostoba kölyköt. Csak az ő fia. Nem is állhatta meg, hogy kedvesebben hozzá ne tegye:

- Azért hagytam egy kis savanyú tejet a köcsögben. Edd meg, ha megalszik. Az asztalfiában van egy karaj kenyér is.

Várt egy kicsit, hátha a fia megengesztelődik, de bizony az azt se mondta: befellegzett. Elindult hát szomorúan a mezőre. Orbán aludt egy verset a meleg padkán, aztán kitámolygott bámészkodni az udvarra. Igaz, hogy a kíváncsiság is hajtotta, mert a szomszédék kisfia folyvást sírt, mint a lánc.

- Miért nem nyughat ez a gyerek? - kérdezte a már türelmét vesztett fiatalasszonyt.

- Nem látod, te világ lustája? Álmos, mint te, csak ez nem akar feküdni, most altatom.

Rázogatta ölében a bömbölő fiúcskát.

Orbánnak az altatásról mindjárt eszébe jutott az aludttej. Be is lődörgött a konyhába. De hiába ment. A tej még mindig nem aludt meg. - Azért se fogsz ki rajtam! - fektette ölébe a köcsögöt, s kezdte babusgatni.

- Csi-csi-csi-ss-ss hej-hej... - Addig-addig ugrált, míg a tej az utolsó cseppig végig nem ömlött a ruháján.

- Mit csinálsz, te anyaszomorító? - lépett be a szegény asszony.

- A tejet altatom.

- Add ide - kapta el ijedten a köcsögöt -, még ezt is eltöröd. Volt ebéd, nincs ebéd. Most aztán fejheted a kerítést.

Szegény asszony kivette a karaj kenyeret a ládafiából, kettétörte, s megebédelt. Egy jó pohár vizet ivott rá, s már indult volna is vissza a krumpliföldre, mikor meglátta sáros, piszkos fiát az ól mellett kuporogni.

- Mit csinálsz már megint? - kérdezte elszörnyedve.

- A kerítés tőgyét keresem. - Ó, te ostobák királya, szamarak császára! Hát sose nő be a fejed lágya? Megmosakodsz, aztán jössz velem krumplit ültetni.

- Nem megyek én! - duzzogott a fiú. - Inkább alszom egyet.

- De megvert veled az Isten! Akkor legalább, ha majd látsz egy szekeret, ezt a zsák krumplit küldd utánam.

- Jól van, csak menjen már.

A szegény asszony újra dolgára ment. A fiú meg visszafeküdt a padkára. Azt megfogadta, hogy többet nem szomorítja meg anyját. Fel is ébredt, mikor kocsi zörgött el a ház előtt.

- Hogy is mondta az anyám? ,,Ha szekeret látsz, küldd utánam ezt a zsák krumplit!” Felkönyökölt gyorsan.

- Szerencsém van. Még fel se kell kelnem. Innen is jól látom. Menj, krumpli, menj, zsák krumpli, menj anyám után a mezőre! - kiabálta torkaszakadtából, aztán, mint aki jól végezte dolgát, visszaheveredett.

(folytatjuk)