A kőszívű öregember II. rész

Gondolkozott a leány, szeget ütött a fejébe, amit hallott.
- Istenem, istenem -sóhajtozott -, ki tudja ezt megtenni, kinek mondhatnám én ezt el?
Na, eltelt sok esztendő. A szegény asszony várta haza a három fiát, egyre várta.
Nem jöttek, s azt hitte, már meg is haltak. Született neki közben egy fiacskája, s már az is tizennyolc-húsz esztendős legénnyé cseperedett.
Egyszer megkérdezte az anyjától:
- Édesanyám, nekem nem voltak testvéreim?
Az asszony nem akarta megmondani, nehogy elszomorítsa a fiát. De az addig könyörgött, addig kérte, mígnem az anyja elpanaszolta, hogy volt neki három legény testvére, s azok elindultak házasodni, de többet nem tértek vissza.
- Na, akkor én egy napig se várok. Tarisznyáljon fel engemet, édesanyám, mert én elindulok a keresésükre! - mondta a legény.
A szegény asszony sütött neki pogácsát hamuból, feltarisznyálta, s nagy keserves könnyhullatások között eleresztette a legkisebbik fiát is. Hát amint ment a legény, megehült, leült enni, s azt mondta:
- Aki éhes, az tartson velem! Nem akarok egyedül enni. Megosztom az ennivalómat bárkivel!
Hát uram, teremtőm, az erdőből kijött egy hatalmas kos, nagy szarvakkal, s azt mondta:
- Te legény, hívtál, itt vagyok!
Na, megvendégelte azt a nagy kost a legény. A kos jóllakott, s azt mondta:
- Húzz ki egy szőrt belőlem, s ha bármilyen bajban leszel, csak annyit mondj, hogy faltörő kos, gyere a segítségemre!
Na, a legény ment tovább. Egy idő múlva megint leült enni, s azt mondta:
- Ki van itt a közelben? Még van maradék ennivalóm. Jöjjön, segítsen megenni, hogy ne egyek egyedül!
Hát odaszállott egy galambocska a vállára.
- Itt vagyok - mondta.
- Gyere - hívta a fiú -, egyél velem!
Jóltartotta, s mikor jóllakott a galamb, akkor azt mondta:
- Húzz ki egy tollat a szárnyamból, s bármilyen bajban leszel, csak mondd azt, hogy tarka galamb, gyere a segítségemre! - Úgy is lett.
Ment a legény, s addig ment, hogy elérte azt a házacskát, ahol a kőszívű ember lakott.
Bekopogtatott, de csak a leány volt otthon. Köszönt a legény illendően:
- Jó estét!
- Jó estét! Hol jársz erre, ahol még a madár se jár? - kérdezte a leány.
- Elindultam - felelte a legény - ország-világot járni. Hát te mért vagy itt egyedül ebben a házikóban?
- Nem vagyok egyedül - mondta a leány -, van nekem egy öregapókám, csak az most az erdőben bolyong.
S a leány akkor elbeszélte, hogy az öregember miért s miként változtatta kőszoborrá a három deli legényt meg az ő két leánytestvérét.
- A deli ifjak pedig az én testvéreim - mondta a legény. - De mit mondott az öreg, hol van a szíve?
- Azt mondta, hogy itt nem messze az erdőben van egy hatalmas nagy szikla, s abban van egy madárka, abban a madárkában van az ő szíve. Ha valaki széttörné azt a sziklát, megfogná azt a madárkát, s az öregemberhez vinné, akkor az mindjárt visszakapná a szívét - felelte a leány.
- Nahát, ha csak ez a baj - mondta erre a legény -, akkor ne szólj egy szót se!
Meg se hált a legény, hanem elindult a sziklához. Meg is találta, s csak annyit mondott:
- Hej, ha itt lenne az a nagy faltörő kos, egykettőre széthányná nekem ezt a sziklát!
Hát, uram teremtőm, alig mondta ki ezt, máris ott termett a kos, s a szarvával csak kettőt-hármat döfött rajta, s szét volt a nagy szikla repesztve. Akkor azt mondta a legény:
- Most csak a galamb kéne, hogy elkapja a madárkát.
Oda is repült a vállára a galamb, elkapta a madárkát, s a legény kezébe tette. De úgy dobogott annak a madárkának a szíve, hogy nem fért a legény kezében. Vitte hamar nagy örömmel az öregemberhez, s hát amikor közeledett a házikóhoz, azt mondta az öregember a leánynak:
- Jaj, hallod-e, édes leányom, nem tudom, mi van velem, de olyan melegség van rajtam, úgy ver a szívem tájéka, s olyan jó érzés fogott el!
Hát ahogy közeledett a legény a madárral, ahogy mind közelebb ért, az öregembernek potyogni kezdtek a könnyei. A leányt kezdte csókolgatni.
- Itt van öregapám - mondta a legény -, meghoztam a szívét!
Az öregember a madárkából mindjárt kivette a szívét, s betette a maga kebelébe, ahol ugyanúgy dobogott, mint azelőtt.
- Most, öregapám, keltsd életre ezeket az embereket, akiket kővé változtattál, hadd legyenek boldogok! - kérte a leány.
Életre is ébresztette őket az öregember, s azok nagy boldogan megcsókolták egymást, s hazamentek.
Nagy lakodalmat csaptak, és boldogan élnek még ma is, ha meg nem haltak.