Az aranyszőrű bárányka I. rész

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény asszony. S annak a szegény asszonynak volt egy gyermekecskéje.

Olyan szegények voltak, hogy nem volt azoknak a világon semmijük se. Volt a faluban egy dúsgazdag bíró. Annak nem volt szolgája. Azt mondja egyszer ez a bíró:

- Hallod-e, te asszony! Ide kéne adnod a fiadat nekem szolgálni.

- Abbiza jó lesz. Odaadom én szívesen - feleli az asszony -, de mit kell ott csinálnia?

- Nem lesz annak az égvilágon semmi dolga, csak mindennap reggel kisöpri az udvart, kihányja a ganét, kipucolja az istállót, s utána elhajtja a bárányokat a legelőre. Ugye, ez nem sok dolog?

- Hát ez nem - mondja az asszony. Úgy is történt, elment a gyermek szolgálni.

Mikor odament, adtak neki enni kenyeret, málét s hagymát. Jóllakott szegény gyermek, de a szeme tele volt könnyel. Mondja neki a bíró:

- Nézd csak, édes fiam! Van kilencvenkilenc bárányom, a századik aranyszőrű bárányka, de úgy ügyelj reá, mint a két szemed világára! Mert mindegyiket igen féltem, de a századikat, azt nagyon féltem.

- Ügyelek én, hogyne ügyelnék. Az enyémre is ügyelnék, ha volna, de a kendére még jobban ügyelek - feleli a gyermek. Így is lett. Elhajtotta a bárányokat a legelőre, maga meg leheveredett a fűre. Megéhezett. Elővette a tarisznyáját, a hideg málét s a hagymát. Ahogy eszeget, odajön hozzá egy kicsi egérke. Elkezd cincogni:

- Hallod-e, te gyermek! Adj nekem egy falás málét, mert már két napja nem ettem!

- Hogyne adnék, adok én szívesen, kicsi egérke. - Adott is neki egy darabka málét, de az nem ette meg, hanem a két lába közé fogta, s egy likacskába behúzta. Hát egy kicsi idő múlva jön ki abból a likacskából, de akkora nagy furulyát hozott, halljátok-e, mint innentől odáig.

Azt mondja a gyermeknek:

- Nézd csak, édes fiam, én már öreg vagyok, neked adom ezt a furulyát, amit még az öregapámtól kaptam. Azt mondta, hogy annak adjam, aki nekem ennem ad, ha megéhezem. Hát én most nagyon éhes voltam, s te jó szívvel megosztottad velem az ennivalódat, így hát téged illet ez a furulya.

Kérdezi a gyermek:

- Mit csináljak én evvel a furulyával?

- Majd meglátod, még ennek nagy hasznát veszed. - Avval az egérke elfutott. A gyermek összepakolta a tarisznyájába az ennivaló maradékát, s elővette a furulyáját, beléfútt egyik felébe, tü-lü-lü-lü-lü, fújogatta, s halljátok-e, abban a szempillantásban amennyi bárány volt, mind egy falásig táncra kerekedett.

De úgy táncoltak azok, hogy még ilyet életemben nem láttam. Gondolta magában a gyermekecske, beléfúj a másik felébe is. Meg is fordította, s tü-lü-lü-lü-lü, elkezdte fújogatni, s hát halljátok-e, a bárányok úgy kezdtek sírni, úgy potyogott a könnyük, mint a májusi záporeső.

„Na - gondolta a fiú -, én már tudom, hogy ez mire való.” Beledugta a tarisznyájába a furulyát, s hajtotta volna haza a bárányokat, de az aranyszőrű bárányka sehol se volt. Ameddig ő furulyázgatott, s az egérkével beszélgetett, addig a farkas ellopta. Hát most mit csináljon? Hazahajtotta a többit, de a bíró már a kapuban várta.

- Na, állj meg, hadd számoljam meg! - S elkezdte számolni a bárányokat. - Egy, kettő, három, négy... - kilencvenkilencig elszámot, de bizony a századik hiányzott. - Na megállj, te haszontalan gyermek! Ugye mondtam, hogy ügyelj rá! - Megragadta a gyermeket, s bezárta a pincébe. - Holnap tömlöcbe csukatlak! - mondta még. Hát szegény gyermek sírt egész éjjel eleget, de mi mást csinálhatott volna.

(folytatjuk)