Apu, Anyu! Mesélj nekem!

•••

A boszorkányvár I. rész

(magyar népmese)

Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl volt egy király, s ennek a királynak volt egy leánya. Szép is volt, jó is volt ez a királykisasszony. Aki ismerte, mindenki szerette, de legjobban mégis apja, a király kedvelte. Irigyelték is sokan a leányt a királytól, de legjobban irigyelte egy vén boszorkány. Mert hát volt annak a boszorkánynak is egy leánya, de az olyan rusnya volt, mint a varasbéka. Jó szívvel férjhez adta, reányomta volna valakire, de az ördögnek sem kellett. Bezzeg járt a királykisasszonyhoz annyi királyfi, herceg, báró, gróf és az isten tudja, miféle nagy urak, hogy a királykisasszony nem tudta szerit-számát; mind egymásnak adták az ajtót. ,,No, megállj - gondolta a boszorkány -, mindjárt megszűnik ez a nagy koslatás." Fogta magát, egy azsagon berepült a királyi palotába, felkapta a királykisasszonyt, s úgy elragadta, mintha sohase lett volna.


Elvitte a boszorkányvárba, s ott bezárta szegényt egy szobába. Hanem olyan vár volt az, hogy oda a boszorkányok híre-tudta nélkül lelkes ember be nem mehetett. A szobáknak se szeri, se száma, s mindegyikben hol egy királyfi, hol egy királykisasszony volt bezárva. Tudta is azt minden ember, hogy abban a várban mennyi fiatal, szép királyfi és királykisasszony szenved. A boszorkányok mindenfelé hírré tették, mikor valakit abba a várba vittek, hogy ez s ez a királyfi vagy királykisasszony a boszorkányvárba került. Aki meg akarja váltani, jöjjön a boszorkányvár elé szerencsét próbálni.


No, megtudta hamar az öreg király is, hogy a leánya a boszorkányvárba került. Ki is hirdette mindjárt az egész országban, hogy aki a leányát a várból kiszabadítja, annak adja feleségül, s míg él, fele királyságát, holta után aztán az egész országát reá hagyja.
Jöttek is mindenfelől a királykisasszony kiváltására a királyfiak, hercegek, grófok, bárók s mindenféle úrfik és válogatott cigánylegények. Hanem bizony azok hiába jöttek, mert a boszorkány kívánságát egy se tudta teljesíteni. Úgy tértek vissza, ahogy odamentek.


Volt abban az országban egy szegény ember, s ennek volt két fia. Azt mondja egyszer a nagyobbik fiú az apjának:
- Édesapám, elmegyek én is a boszorkányvárhoz. Szerencsét próbálok, hátha ki tudnám szabadítani a királykisasszonyt.
Feleli erre az apja:
- Én bizony nem bánom, fiam. Eredj, próbáld meg, hátha hozna valamit a konyhára.
Fel is tarisznyálták mindjárt a legényt. Ami volt a szegény házuknál, mindenből tettek, még fehér kiflit és zsemlét is vettek neki. Elindult a legény, ment, mendegélt, s talált egy hangyabolyt. Kérték szépen a hangyák, hogy segítsen nekik a bolyt megcsinálni, mert megszolgálják, de a legény ügyet se vetett reájuk. Hát amint továbbment, meglátott a vízben egy csomó récét. A récék kérték, hogy hajítson nekik egy kicsi kenyérbelet, mert erősen megéheztek, s aztán a jótéteményt ők se felejtik el. De a legénynek kisebb gondja is nagyobb volt annál, hogy a récéknek kenyérbelet vessen. Továbbment, meglátott egy kosár méhet. Ezek is kérték, hogy adjon nekik egy kicsi lépes mézet, mert meghalnak éhen. Hiszen volt is a legénynek a tarisznyájában lépes méz, de még jó szónak sem adta magát, hanem haladt tovább.

Addig ment, míg egy nap estefelé megérkezett a boszorkányvárhoz. Dörget az ajtón, hogy eresszék be.
Megszólal valaki belülről, s kérdi:
- Ki vagy? Mit akarsz?
- Én ez s ez vagyok. Ki akarom vinni a királykisasszonyt - felelte a legény.
- Gyere holnap reggel! - mondja valaki odabent.
A fiú letelepedett a vár kapuja előtt, elővette a tarisznyáját, s jót falatozott belőle. Aztán lefeküdt a vár oldalában, s úgy elaludt, mint a bunda. Nem is csoda, erősen megbágyadt a sok gyaloglástól. Reggel, amikor felébredt, már bújt fel a nap.
Felugrott nagy hirtelen, nehogy elkéssen. Futott egyenesen a vár kapujához, aztán dörgetni kezdett. Kérdi újból valaki belülről, hogy ki az, és mit akar. Erre ismét megmondta, hogy mi járatban van.
- Jól van - felelte valaki -, csak várj egy kicsit.


(folytatjuk)