A buták versenye I. rész

Volt egyszer egy parasztember, meg annak egy nagy akaratú felesége. Az mindent jobban akart tudni az uránál. Pedig már csak azért sem tudhatott többet nála, mert kivételesen buta asszony volt.
A parasztember, ahogy az már illik, maga szokta vásárba vinni a gabonáját. Mert ott aztán még az okosnak is föl kell csavarnia az eszét, mivel a kereskedők igen hajlanak a szegények becsapására. Kiváltképpen a gabonavásárló kereskedők.
Elmúlt az aratás, a cséplés. Készült hát a szegény paraszt megint a vásárba.
Hát a felesége, az a rövid eszű, de hosszú nyelvű, most is kezdi kötni az ebet a karóhoz, hogy így-úgy, mért csak a férje megy mindenüvé. Hogy most már ő is megy egyszer a vásárba.

Azt mondja neki végül is az ura:
- Hát akkor menj te!
S azzal elengedte a szekér búzával s a kis szolgagyerekkel.
A falutól talán öt kilométerre lehettek, mikor az asszonynak eszébe jutott, hogy hát nem tudja, mennyit kell kérni a búzáért, elfeledte megkérdezni az urától a búza árát! Mondja tüstént a kis béresgyereknek:
-Eridj vissza, kérdd meg a gazdádtól, hogy adjuk a búzát!
A gyerek visszament, s bekiáltott az ablakon. A gazda ki sem jött, ő is csak úgy az ablakon át mondta, adják ők is úgy, ahogy jár; vagyis, ahogy általában veszik.

Elérkeznek a vásárba, az asszony meg a gyerek. Hamarosan odament hozzájuk egy ravasz kereskedő. Kérdi az asszonyt:
- Hogy adja a búzát?
- Ahogy jár - mondja egyszerűen az asszony.
A kereskedő azt felelte, elmegy megkérdezni, hogy jár most a búza. De közben azon gondolkozott, hogy csapja be ezt az asszonyt, aki még alkudni sem akar. Amikor visszajött, azt mondta, hogy a búza most úgy jár: felit adják hitelbe, felit meg várakozás fejibe.
- Jól van, ha úgy jár, hát úgy adom - mondta a buta asszony. - És pénzt mikor kapok? - kérdezte.
- A legközelebbi vásárkor!
- Jó! De hogyan ismerünk egymásra? Mert az sokára lesz.
Feleli a ravasz kereskedő:
- Én odaadom magára az én rossz kabátom, maga meg ideadja a bundáját. Ki-ki megismeri a holmiját, így egymásra találunk.

A buta asszony ezt nagyon okosnak találta. Rögtön levetette a bundát, átadta a kereskedőnek, a kereskedő meg odaadta az asszonynak az ő rossz kabátját. Kész volt a vásár! Elindultak hazafelé. A kereskedő vitte a búzát, a buta asszony vitte a nagy büszkeségét, hogy ő is tud vásárra járni.
- A gazda megkérdi tőle, ahogy hazaért:
- Hogy adtátok a búzát?
- Ahogy járt! - feleli az asszony.
- Helyes! A pénz hol van? - kérdi az ember.
Mondja nagy gőgösen az asszony:
- Pénz nincs, mert a búza most úgy jár: fele hitelbe, fele várakozás fejibe.
Csodálkozik az ember, de még kérdi:
- Mégis pénzt mikor kapsz?
- Legközelebbi vásárkor!
Néz az ember, most már haragosan, s kérdi:
- Honnan ismered meg a kereskedőt?
Feleli csípőre tett kézzel a butaságtól most már harcias asszony:
- Megcseréltem a bundámat az ő kabátjával!
Erről találunk egymásra.

Az embert elhagyta a türelme. Azt kiáltotta:
- Jó! Megyek máris világgá, s addig haza se jövök, míg ilyen bolondra nem találok!
Elindult valóban az ember tüstént a világba. Lassan ment, mert szentül hitte, úgyis sokat kell mennie, az ő feleségénél nehezen lel butábbat.
Egy sötét erdőn ment által. Meglátott messziről valami világot, s arra tartott. Bekopogtatott oda.
Beköszön:
- Adjon isten jó estét!
Egy vénasszony fogadta.
- Mi járatban van? - kérdezte az embert.
Az ember már megcsinálta a tervét a buta fejűek kipróbálására. Tehát szép nyugodtan azt felelte:
- Most érkeztem a másvilágról!
A vénasszony egy cseppet sem csodálkozott.
- Nem találta ott véletlenül a fiamat? - kérdezte suttogva.
Az ember most már azon volt, hogy a butaság mélységét megismerje.
- Dehogyisnem! Csonttal s ronggyal kereskedik.
- Igazán? - kérdi kerek szemmel az asszony.

Az ember csöndesen folytatja a szót:
- Rongyos szegény, rossz a kabátja is, maga húzza a szekeret.
- Jaj, jó ember, visszamegy még maga oda?
- Vissza én, holnap reggelre már ott is kell lennem.
- Van egy szürke lovam, nem vinné el neki? Hogy ne magának kelljen húzni azt a szekeret!
- Dehogynem! Elviszek én akármit.
- Maradt még vagy három kalácsom is az ünnepről; aztán sütök még három libát, meg gyűjtöttem egy kis pénzt, amiről az uram nem tud. Vigye el neki, hogy legyen mivel forgasson egy kicsit. Meg most jut még eszembe: a férjem elcsalt a múlt vásáron egy bundát egy buta asszonytól, vigye el szegénynek ezt is, hogy ne fázzék!
„Úgy látszik, ráakadtam, akit kerestem - gondolta az ember. - Nem is kellett olyan messzire mennem.”

(folytatjuk)