A csudatáska I.

Egyszer volt, hol nem volt, volt ezen a világon egy szegény legény. Hanem olyan árva volt a szegény, feje nem volt annak a föld hátán senkije, semmije, még apja, anyja sem.
Ő biza, gondolja magában, nyakába veszi a széles világot, s elmegy magának apát, anyát keresni, ha akadna valahol a csillag alatt. Megy, mendegél az úton egyfelé, még maga sem tudva merrefelé, míg egy kunyhóra nem talált, s abban egy öregasszonyra.
- Adjon Isten szerencsés jó estét, lelkem öreganyám - köszönti illedelmesen az öregasszonyt.
- Isten hozott, kedves fiam - mondja az öregasszony -, hát ugyan mi jó hozott hozzám, ahol szeribe még a madár se jár?
- Hát én biza, lelkem öreganyám, árva vagyok, mint a gólya, kinek nincsen pártfogója széles e világon, még csak apja, anyja sem, s azért elindulék, ha valahol anyára kaphatnék.
- Na, ha úgy, hát bezzeg jó helyen kereskedel, kedves gyermekem - mondja az öregasszony -, mert én is olyan egyedes egyedül állok, mint a gombház: légy az én fiam.
- Jó lesz biz, lelkem öreganyám - felelte a fiú, s avval se tette, se vette a dolgát, hanem ott maradott. Hát csak telt, múlt az idő, minden nappal egy nap. Egyszer hát következik egy sokadalom. Mondja a fiú:
- Tudja, hogy mit álmodék, lelkem öreganyám? Adna nekem száz pengő forintot, hadd nézzek én is széjjel abban a vásárban!
- De hát mondjad, én kedves gyermekem, mit vennél te avval a sok pénzzel?
- Hát én biza, lelkem öreganyám, csak amit árulnak, hát azt.
Jól van, odaadja az öregasszony a pénzt. El is ment a fiú a vásárba,s alig érkezik be a sokadalomba, helyből találkozik egy öreg koldussal.
- Hát te fiam, mit vásárolnál, hogyha kaphatnál? - kérdi a koldus.
- Hát én csak azt, amit árulnak - válaszolt a fiú.
- S hát osztán, gyermekem, mennyi pénzed volna a vásárláshoz?
Mondja a fiú:
- Nekem sem több, sem kevesebb, hanem csak száz forint.
- Na, ha annyi, legyen annyi - mondja a koldus -, én egyet sem alkuszom veled. Add ide a pénzed, s vegyed ezt a táskát, tudom Istenem, hogy ezt a vásárt soha meg nem bánod.
- Hát - elkezdi a fiú -, ha úgy, hadd legyen úgy. Itt a pénze, s adja azt a táskát, a jó Isten nevében.
S avval akkor abból a tetthelyből el haza a táskával. Kérdi otthon az öregasszony:
- Hát te, kedves gyermekem, mit tevél a száz pengővel, hogy már itthon is vagy?
- Én biz lelkem öreganyám, csak ehejt ezt a táskát.
- De már, fiam, szóm ne sértsen, azért ugyan kár volt a sokadalomba menni.
Hát e megvan. Estére kerülve lenyugszik az öreg, de nem a fiú, mert erőst megbánta, hogy ő azt a tengersok pénzt egy ilyen rongy táskáért adta. Veszi a táskát nagy méreggel, bosszannkodással s nézegetni kezdi kívül-belül, mindenfelől. S hát ahogy kinyitja, lelkem teremtette, hallák-e, eléugrik akkora hét nagy óriás, mint hét nagy havas, s azt kérdik a fiútól:
- Mit parancsolsz, édes gazdánk?
- Hm! - mondja a fiú nagy megrökönyödve, de nagy ízibe észbe is kapva. - Hát ha már csak ugyanvalóst parancsoltatni akartok magatoknak, olyan palotát teremtsetek nekem reggelre, hogy akinek még a király is csudájára járjon!
Avval aztán valahogy elalvék. De bezzeg reggelre kerülve alig is hogy megébred, nem bírja a szeme azt a szertelen ragyogást, csillogást, amit az a tündérpalota véghezvitt.
Jól van! Hát csak éltek abban az öregasszonnyal nagy boldogan. Igen, addig, ameddig. hanem akkor mit gondolt, mit nem az a fiú, elé a csudatáskát, reányit az óriásokra s azt parancsolja nekik, hogy a következő reggelre olyan csudahidat építsenek neki innentől a király házáig, akin végedös-végig arany s gyémántlevelű fák tündököljenek, s azoknak a lombjai között olyan ékesen csillogó csudaszép madarak énekeljenek, amilyen nem volt még a csillag alatt. Hiszen ha csak ennyi kellett, ez is meglett nagy ízibe másnapra kelve, hallák-e! Azt mondja akkor a fiú az öregasszonynak:
- Tudja, lelkem öreganyám, mivel búsítanám kiedet? Hogy menne el e királyhoz, s kérje meg nekem a leányát, mert én házasodni akarok!
Haj! Istenem, nagyot néz ezekre a szavakra az öregasszony, hogy hát nem sültbolond-e ez a fiú, hogy ő éppen a király lányába akar akaszkodni? Hanem azért addig istenkedett az a fiú a nyakán, hogy mégis elment egy próbára, de csak a királyi konyháig. Áldott szerencséjére, hogy éppen arra járt a király a konyhán egy tojást süttetni magának, hát megkérdezte a szegény asszonytól, mijáratbeli volna?
- Jaj, felséges király uram - mondja az asszony -, egy életem, egy halálom, de a fiam házasodni akar, s a felséges királykisasszonyt venné el, hogyha ideadnák.
Nagyot kacag ezekre a szavakra a király. Azt hitte, hogy ez a szegény asszony nyilván megbolondult egy kicsit.
- Na, jól van, te szegény asszony - mondja a király, mikor a bosszankodástól s a kacagástól magához térhetett -, menj el haza, s mondd meg a fiadnak, hogy ha nekem holnap ilyenkorig olyan bársonyfolyó aranyhintót állít elé, akibe a legkisebb faszeg is színarany legyen, s abban nyolc aranyszőrű táltos paripát fogva, azon az aranyhídon ide tud jönni úgy, hogy a híd gazdáját hozza magával, Isten neki s fakereszt, vigye a lányomat, de ha nem, fejét üttetem.
- Hiszen ha úgy, hát legyen úgy - mondja a fiú, mikor a király kijelentését megmondta az öregasszony.

(folytatjuk)