A gazdag molnár I. rész

Volt egyszer egy molnár. Nagygazda volt. S mindörökké gazdagodott, de egyszer aztán, hogy s mért, szerencsétlenség érte, mindenféle vagyona elfogyott. Már utoljára nagy adóssága lett. Nem jutott már semmi a háztartásra. Erősen el volt keseredve. Elkeseredésében nem tudott aludni se, éjszaka nem jött álom a szemére.
Kiment, a malom körül járkált le s fel, búsult erősen, egyszer csak hallott valami locsogást a vízben. Uram, teremtőm, mit látott! Egy gyönyörűségesen szép tündért! Dugta ki a fejét a vízből. S azt mondta neki:
- Ó, te szegény molnár, el vagy szegényedve, pedig gazdag voltál. Sajnállak erősen, ezért kisegítelek, egy feltétellel: ha nekem adod azt, ami legdrágább a házadban. Amit, mikor kijöttél, még nem is tudtál - azt mondja.
Jaj, hát hogyne adná! Szívesen ígérte, hogy a tündérnek adja, csak segítse meg, menjen vissza hozzá a szerencséje.
A tündér visszadugta a fejét a vízbe, eltűnt. A molnár pedig bémegyen a szobába. Mikor bémegyen, hát azt mondja a felesége:
- Na, hol bódorogtál, hol kódorogtál?! Nézd, milyen beteg vagyok! Hát nem látod, hogy megszületett a gyermek? Van egy fiunk!
Hej, a molnár elkeseredett.
- Ez már baj!
- Hát mért volna baj? - kérdi az asszony.
- Azért, mert megjártam a tündérrel. Neki ígértem, ami legdrágább a házamban, s ami még nem volt meg, amikor innen kimentem.
- Ez már igazán baj! - fakad sírva az asszony.
Elkeseredtek erősen. Nem engedték a gyermeket kimenni a levegőre se, nem vitték volna ki egy világért sem! De mikor már növekedett a gyermek annyira, hogy ki tudott menni, akkor is állandóan óvták, hogy a parthoz közel ne menjen, meg is mondták neki, hogy ott van a vízitündér, az leselkedik reá, s bekapja a vízbe.
A gyermek a világért se ment soha még a kicsi patakhoz közel se. Nőtt, nőtt, egészen szép nagy lett már. Nahát, gondolták, a vízitündér nem viszi el már, most már nagy is, dehogy viszi! Kitanították a fiút vadászatra. Egy nagy vadászmesterhez odaadták tanulni, s az kitanította a vadászatra.
Hát egyszer az erdőben a vadakat kergette. S amint kergette, egy nyúl kivezette a vadászt a tisztásra. Futott a puskájával utána, s a tisztásnál egészen a partig futott, s ott aztán egy lövéssel meglőtte. Meg is nyúzta ott a tó partjánál. S amikor véres lett a keze s a bicskája, azokat a tóban meg akarta mosni. Belément a tó vizébe, hogy mossa meg. S amikor mosta, egyszer csak a tó tündére kibukkant, s berántotta magával a vadászt.
Na, már a vadászfiú meg volt házasodva, a felesége otthon volt!
S várja, várja a felesége haza. Várja, nem megyen. Hát mi lehet az oka, hogy nem megyen? Az ura neki sokszor elmesélte, hogy rá leselkedik a tó tündére, s ő hogy kell óvakodjék, hogy ne menjen vízhez, s hogy féltették a szülei. Eszébe jut ez a feleséginek, s egyenesen elment a tó partjára. Ott megtalálta a tarisznyát és a puskát. Tudta, mit jelent ez: elkapta a tó tündére!
Keservesen sírt az asszony. Úgyhogy nem is ment haza, egész éjjel ott sírt a tó partjánál. Egyszer aztán valahogy mégis jött egy kicsi álom a szemire, ahogy ott feküdve, sírva elaludt.
S azt álmodta, hogy egy öregasszony azt mondja neki: mondja el az álmát, s mindjárt segít rajta. S elbeszélte annak az öregasszonynak - az egy nagy hegyen lakott -, elbeszélte neki, hogy mit álmodott, s az aztán adott neki jó tanácsot.
Felébred az asszony, s eszibe jut az álma. Hamar néz erre-arra, s mindjárt látta azt a bokros helyet, amiről álmodott. Gondolta, elmegy arrafelé. S fel is ment a domb tetejire, hátha úgy lesz, ahogy az álma volt. Mikor felérkezett, látott is ott egy házat.
- Ez jól van, ezt álmodtam! Bémegyen a házba, s lát ott egy öregasszonyt.
- Jól van, ezt is álmodtam!
Akkor aztán elkezdte mesélni az álmát az öregasszonynak.
- Jaj - azt mondja az öregasszony -, segítségért jöttél, ugye fiam? Na, hadd el, mert megmondom én mit csináljál! Elnyelte a tó tündére az uradat - azt mondja -, nesze ez a fésű, s menj vissza a tó partjára! Este, mikor feljön a holdvilág, kezdjél ott a tó partján fésülködni. S akkor aztán meglátod, hogy mi lesz!
Az asszony, a menyecske elment a tó partjára, s várta, várta, amíg este lett, s amíg feljött a holdvilág. S mikor feljött a telihold, nekifogott fésülködni. Egyszer csak hallja a habok zúgását. Nézett a tó felé, hát kibukkant a vadásznak a feje.
- Cc, jaj lelkem uram, lelkem uram!
De a vadász nem tudott reája felelni, csak intett, bólintgatott a fejivel, de nem szólt semmit. S avval a habok el is sodorták vissza a mélybe.
Elkezdett a menyecske sírni keservesen, búsult, hogy mit ért, ha csak a fejét látta, s nem jöhetett ki az ura.

(folytatjuk)