Apu, Anyu! Mesélj nekem!

•••

A három aranygyűrű II. rész

(népmese, Benedek Elek feldolgozása)

Megköszöni a királyfi a sok minden jó tanácsot, elbúcsúzik az öreg baráttól. Táltos lován a forráshoz vágtat, ott szépen megmosakodik, az arany törülközőben megtörülközik, kinyitja a diót, s az aranyos, gyémántos gúnyába felöltözködik. De lett is belőle olyan szép legény, hogy kereshetted a párját hét puszta határban. Felült ismét a táltos lovára, s hipp-hopp! Bevágtatott a király udvarába. No, csakhogy éppen befért, mert tele volt az udvar. Volt ott annyi herceg, gróf és báró, hosszú süveges tót, de még cigánylegény is, mint égen a csillag. De hiszen, ha ott voltak, szégyenszemre el is mehettek. Egyik egyet mondott, másik mást mondott, csupa kacagás volt a találgatásuk, de az igazi jegyet egy sem tudta kitalálni. Akkor aztán elé rúgtatott a királyfi, szalutált a királynak, szép sorjában megnevezte, hogy a királykisasszony bal füle mögött van egy ragyogó csillag, a jobb füle mögött egy hold, szebb annál, mely az égen világol, s a fátyolos homlokán ragyog a nap, szebb annál, mely az égen ragyog. - Eltaláltad, királyfi - mondotta a király -, szavamat meg sem is másolom: neked adom a leányomat s vele fele királyságomat. Na, megtartják a lakodalmat, volt nagy hejehuja, dínomdánom, rostával hordották a bort. Hét nap s hét éjjel húzták a cigányok, járták a táncot a legények s leányok. Mikor aztán vége volt a lakodalomnak, bement a fiatal pár a szobájába. De a királyfi nem feküdött le, virrasztott a felesége mellett, nehogy elragadják a gonosz tündérek. Hanem ahogy tizenkettőt ütött az óra, valami szellőcske meglegyintette a királyfi arcát, megnehezedett a szempillája, elkezdett bólintgatni, s hiába erőlködött, elnyomta az álom, s abban a helyben elaludott. Reggel fölébredt, dörzsöli a szemét, s hát híre-pora sincs a feleségének.

Búsult a királyfi, nem találta a helyét. Sírt, mint a kis gyermek. Aztán kiment az istállóba, fölnyergelte a táltos lovát. - Gyerünk, édes lovam, a feleségem után! Repült a táltos erdőkön-mezőkön, tengereken által, s egyszerre csak leszáll egy folyóvíznek a partján. Leszáll a királyfi, belehajlik a vízbe, iszik belőle, s hát látja, hogy a víz közepén egy üvegkoporsó úszik lefelé. Beszökik a vízbe, kiviszi a koporsót, ott a folyó partján fölrángatja a födelét, s mit látnak szemei? - a felesége fekszik a koporsóban, s egy nagy kés van a szívébe ütve. Megfogja a kés nyelét a királyfi, kirántja a felesége szívéből, s ím, a kés után piros vér kezd folyni. Kapja a királyfi a zsebkendőjét, beköti a sebet, aztán csókolgatja, szólítgatja a feleségét: - Ébredj, szívem, ébredj! S ím, halljatok csudát, az ajaka mosolyog, lassan pirulni kezd az arca, fölpattan a szeme pillája, s szépen felült az üvegkoporsóban. Hej, örült a királyfi. Leveles ágakból csinált egy kis kalibát. Füvet tépett, zöld mohát szedett, abból ágyat vetett. Lefektette a feleségét, úgy ápolta, dajkálta. Elmúlt egy hét, elmúlt kettő, meggyógyult a királyné. Akkor azt mondta az urának: - Édes lelkem, uram, eredj, s menj el ebbe, s ebbe a városba s ottan ebbe, s ebbe a boltba. Ott az ajtó mögött, üveg alatt árulnak drága szép fekete posztót, királyi gúnyának valót. Annak a posztónak fizesd te két árát. A boltos sehogy sem akarja neked adni, de én adok neked egy cédulát, azt mutasd meg neki. Akkor aztán eladja a posztót, még ebédre is meghí, s te menj el. De vigyázz, lelkem, drága jó uram, ne aludjál el az ebéd alatt! Mert ha elalszol, kereshetsz ismét, míg megtalálsz engem. Ebéd után aztán hívd meg te is őt ebédre ide, ebbe a kalibába. Ne félj, lesz enni-, innivaló bőven.

Bemegy a királyfi a városba, be abba a boltba. Ott elejébe raknak mindenféle posztót, de ő azt mondja, hogy egyik sem kell neki. Adják azt, ami az ajtó mellett van, az üveg alatt. - Jaj, azt nem lehet - mondotta a boltos. - Nem-e, hát most lehet-e? - kérdezte a királyfi, s megmutatta a boltosnak a cédulát. Mi állott a cédulán, mi nem, azt én nem láttam, elég az, hogy a boltos mindjárt kétrét hajlott, elévette a posztót, s kimért egy rend gúnyára valót. No, hanem drága is volt ez a posztó, száz forint volt a rőfje, s a királyfi is ennek a dupláját fizette. Úgy volt, ahogy a fiatal királyné mondotta: a boltos ebédre marasztotta a királyfit. Csak ketten ültek az asztalnál, a királyfi meg a boltos. De volt annyi étel s ital az asztalon, amennyit még a királyfi nem látott. De még csak akkor maradt tátva a szája, amikor látta, hogy mennyit eszik s iszik a boltos. Evett a királyfi is, ivott is keveset, de tartotta magát erősen, nehogy elaludjék. Egyszer csak érzi, hogy elkezd álmosodni, nehezeket pislant. Majdhogy le nem fordult a székről. De ki s ki nem, azt tudni nem lehet, mikor éppen el akart aludni, jól megpattantotta az orrát.

Arra aztán fölkelt az asztaltól, megköszönte az ebédet, meghívta a boltost, hogy jöjjön el ő is hozzá ebédre. Addig vissza sem ment a királyfi, ott megcsinálták a gúnyáját. Azzal felült a paripájára, a boltos is a magáéra, s csakhamar megérkeztek a kicsi kalibához. Az ám, a kalibához. Nem kaliba volt az már, hanem volt egy tizenkét emeletes palota, színarany a födele, ezüst az ajtaja, gyémánt a garádicsa. Fölmennek a palotába. Mennek szobáról szobára. Mikor aztán keresztülmentek vagy tizenkét szobán, akkor értek az ebédlőszobába. Az asztal már meg volt terítve, de csak két személyre. A fiatal királyné nem volt sehol. Étel-ital ott volt az asztalon, amennyi kellett. Ha egy fogást megettek, más került helyébe. Na, evett is a boltos tizenkét ember helyett. Amint esznek, eddegélnek, egyszerre csak az asztal közepére leesik egy karikagyűrű. Ottan egyet-kettőt perdül-fordul, azzal hirtelen leánnyá változik, s ott az asztal közepén elkezd táncolni. Utána leesik egy másik karikagyűrű, az is perdül-fordul, leánnyá változik, s táncol az is. Még szóhoz sem tudnak jutni, megint leesik egy gyűrű, az is perdül-fordul, leánnyá változik, most már táncolt mind a három. Nagy szelet csaptak a szoknyájukkal, s ettől a széltől a királyfi csak lefordult a székről, s úgy elaludott, mintha álombort ivott volna.

Fölébred másnap a királyfi, dörzsöli a szemét, körülnéz, s hát uramteremtőm, megint ott fekszik a kicsiny kalibában, híre-pora sincs a tizenkét kontignációs palotájának, de még a feleségének sem. El kellett, hogy menjen a szegény királyné, mert hát az ura másodszor is elaludott. Búsult a szegény királyfi szörnyen, majd felvetette a búbánat, nem tudta, merre facsarodjék, merre induljon. Gondolta magában, mégis csak elmegy az öreg baráthoz, talán segít az majd rajta most is. Elment a királyfi, megérkezik a fa alá, fölmászik rá, be a kicsi házba, s köszön nagy búsan. - Na, édes fiam - mondja az öreg -, úgy-e, nem tudtál három éjjel egymás után ébren maradni? Volt szép feleség, s nincs, úgy-e? No, jól van, még egyszer útbaigazítlak. A te feleséged Tündérországban vagyon. Tündérországnak határán két sárkány áll istrázsát, s azok tégedet nem akarnak beereszteni, de én adok neked egy botocskát, csak szólj annak, az majd megfizeti a vámot. Azután eldobhatod a botodat, elcsaphatod a lovadat, hadd legelésszen a selyemréten, mert úgyis térden kell csúsznod a rézhídtól az aranyhídig, hogy a tündéreknek a szíve megessék rajtad. Az aranyhídnál majd látsz egy asszonyt, de nem elevent, kőből vagyon az kifaragva. Ez előtt mondj el egy miatyánkot. A többi a te gondod.

Elbúcsúzott a királyfi az öreg baráttól, megköszönte nagy jóindulatját, aztán felült táltos lovára, s meg sem állott, míg Tündérország határáig nem ért. Csakugyan ott állott két sárkány, s nem akarták beereszteni a királyfit. Na hiszen, a botocska hamar lefizette a vámot. Szólott a királyfi neki: - Üssed, üssed, botocskám! S jól eldöngette a sárkányokat. Azok világgá szaladtak, a királyfi pedig szépen átment a rézhídon, ott leszállott a lováról, kicsapta a selyemrétre, hadd legelésszen, eldobta a botocskáját, aztán letérdelt, s úgy csúszott az aranyhídig hét nap s hét éjjel folytonosan. Megérkezik az aranyhídhoz, s hát csakugyan ott van az a kőből faragott asszony. De mit látnak szemei?

Szakasztott olyan, mint az ő felesége, ragyogott a nap a homlokán. Szépen elmondotta a miatyánkot, akkor fölállott, s tovább akart menni, de abban a szempillantásban csak megragadja a silbak, aki ott állott a kőből faragott asszony mellett, nem szólt semmit, csak vitte egyenesen a királyfit a feleségéhez. Mert hogy szómat össze ne keverjem, a fiatal királyné maga faragtatta ki a képét, ő állította melléje a silbakot, s megparancsolta neki, hogy ha majd egy ember térden csúszva jön ide, s elmond egy miatyánkot, azt egyenesen kísérje őhozzá. De volt öröm, istenem, mikor meglátták egymást a királyfi s a felesége. Most már csakugyan mondhatták: ásó, kapa s a nagyharang válasszon el minket. A tündérek sem bántották többet. Élhettek tőlük békességben. Felültek a táltosra, hazarepültek a fiatal királyné hazájába, s a király nagy örömében átaladta nékik az egész királyságot. Még ma is élnek, ha meg nem haltak.

Huzella Péter: A kobra szobra | MESE TV