A három jó tanács I. rész

Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon túl, még az Óperenciás-tengeren is túl, volt egyszer egy szegény ember s egy szegény asszony. S azoknak volt egy kétesztendős forma fiacskájuk. De olyan szegények voltak, hogy hol volt, amit egyenek, hol nem.

Egyszer azt mondja az ember:

- Hallod-e, feleség! Elmegyek én Moldvába, s ott elvállalok valami kaszálnivalót, hogy egy kicsi pénzt szerezzek.

- Menjél, édes jámbor uram, majd megleszek én - feleli a felesége. - Eltartom ezt a gyermeket a napszámomból is, csak menjél.

Elbúcsúzott az ember a feleségétől s a kicsike fiacskájától, s elment Moldvába. Ott egy tehetős, jólelkű gazdára talált, aki nagyon szerette, s úgy megbízott benne, hogy mindent a kezére adott. Dolgozott is az ember éjt nappá téve, gyűjtötte a pénzt, de biza már húsz év is eltelt, hogy otthonról eljött.

Egyszer aztán olyan szomorú lett, hogy azt se tudta, mit csináljon bánatában.

Kérdezte tőle a gazdája:

- Édes szolgám, mért vagy te olyan szomorú?

- Hát hogyne lennék én szomorú, amikor már húsz esztendeje annak, hogy eljöttem hazulról. Semmit se tudok az otthoniakról, haza kéne mennem, hogy megtudjam, mi történt velük. Lehet, hogy a feleségem meg is halt vagy beteg lett, s a házam összedőlt.

- Jól van - mondta a gazdája. - Én elhiszem, hogy készülsz haza. Mit fizessek neked a hűségedért? - kérdezte. - Aranyat, ezüstöt, pénzt, vagy pedig három tanácsot adjak neked?

- Hát biza az arany, ezüst, a pénz is elkelne, de még fiatal vagyok - felelte a szegény ember. - Tudok én még dolgozni, inkább elfogadom a három tanácsot.

- Jól van - mondta a gazda -, jól feleltél, s ezért pénz is kapsz útravalóul, itt van egy zacskóval, s kapsz egy lovat, hogy ne gyalogolj, s adok egy puskát is, ha az erdőben megtámadnának, legyen mivel védekeznek. De három jó tanácsot is kapsz. Jegyezd meg, hogy a reggeli haragodat mindig hadd el estére, s az estélit reggelre. Adok még egy kenyeret is, de ezt a kenyeret csak akkor kezdd meg, ha akkora örömöd lesz, amekkora még az életedben sose volt.

Jól van, az ember megköszönte a gazdájának a jóságát, elvette a pénzt, eltette a kenyeret a hátizsákjába, s felült a lóra. Az oldalára akasztotta a puskát, s kocogott hazafelé. Estére a falujába ért. Nem akart hazamenni azonnal, gondolta magában, az asszony vagy erőst megörvend, ha meglátja, de ki tudja, lehet, hogy újból férjhez ment már azóta. Bekéredzkedett hát a szomszédba éjszakára.

De nem ismerték meg a szomszédban, mert immár húsz esztendeje volt távol, s megöregedett ennyi esztendő alatt. A szomszédban jól megvendégelték, bekötötték a lovát az istállóba, neki szállást adtak. De az ember csak nem tudott nyugodni. Mikor mindenki elaludt, ő lassan felkelt, odalopózkodott a saját házának az ablaka alá, s beleskelődött.

S hát uram, teremtőm, látta ám, hogy a felesége egy fiatalembert etetett, de nagyon. Különbnél különb falatokat tett eléje az asztalra. S minden kanál után csókolt egyet rajta. Hát olyan méreg fogta el az embert, hogy a puskájával majdnem belőtt az ablakon.

„Én távol vagyok húsz esztendeig, keservesen dolgozok, s ő ilyen hűtlen lett hozzám. Férjhez ment biztosan” - gondolta a szegény ember keserűen.

De aztán eszébe jutott a gazdája tanácsa, hogy a reggeli haragot hagyni kell estére, s az estélit reggelre. „Várok reggelig, majd reggel elintézem, még a faluban is kidoboltatom, hogy milyen asszonyt vettem feleségül.” - határozta el.

Visszament, s lefeküdt. Másnap reggelinél elmondták a szállásadók, hogy a szomszédban lakodalom lesz. S hogy, hogy nem, a vőlegény is odajött - az a legény, akit a feleségénél látott -, és kérte a szegény embert, nem adná-e oda a lovát kölcsön, mert azon szeretne a templomba menni az esküvőre.

(folytatjuk)