A három jó tanács II. rész

Hát az embert a méreg ölte, hogy még ő adjon lovat a vőlegény alá? De mit csináljon?

Gondolta magában, várok délutánig, esküdjenek csak meg, s majd ott a népek előtt kibeszélem, hogy ez a menyasszony valamikor az én feleségem volt. Így aztán még ő pántlikázta fel a lovat a vőlegénynek.

Na, azok el is mentek a templomba. A szegény ember nem ment velük, hanem ott maradt a szomszédban. Amikor hazajött a násznép az esküvőről, csak átszóltak a szomszédból a szegény embernek, s hívták vacsorázni. Hát ő eleget hazudozott, hogy így nem megy, úgy nem megy, de a végén mégiscsak átment a lakodalmas házba.

Hát amikor belépett, látott egy szép fiatal párt esküvői gúnyában, de azt is észrevette, hogy nem az ő felesége a menyasszony. Hanem az ő felesége egyre csak sírt, sírt senki nem tudta megvigasztalni.

Odament hozzá az ember, s megkérdezte:

- Jóasszony, hát mért sír most, mikor örvendezni kéne?

- Hát hogyne sírnék - mondta az asszony -, mikor eszembe jut, hogy milyen boldogok voltunk mi ezelőtt vagy huszonhárom esztendővel. De húsz esztendeje elment az uram, s annak soha hírét azután nem hallottam. Posta nem jár, levelet se tudtam írni, ő sem küldött nekem, azt se tudom, él-e, hal-e, s most van a fiának az esküvője.

Akkor eszmélt rá az ember, hogy mikor ő elment, akkor a fia kétesztendős volt. Hát az most huszonkét esztendős. „Jaj, be jó - gondolta magában -, hogy az este nem lőttem be az ablakon! Milyen igazat mondott a gazdám, amikor azt tanácsolta, hogy az estéli haragomat hagyjam el reggelre!”

- Hát megismerné az urát, ha meglátná? - kérdezte az asszonytól.

- Megismerném száz közül, ezer közül is, mert a nyakán volt egy nagy forradás.

Erre a szegény ember kigombolta az inge nyakát, s mutatta:

- Itt van, ni, a forradás! Én vagyok a te urad!

Ott aztán mindjárt egymás nyakába borultak, ölelkeztek, csókolták egymást nagy örömükben.

- Na - mondta az ember -, ekkora örömöm még sohase volt az életemben, most hozom a kenyeret, s felszelem, mert azt tanácsolta a gazdám, akinél dolgoztam, hogy akkor szeljem fel ezt a kenyeret, amikor életemben a legnagyobb öröm ér.

El is futott a szomszédba, a hátizsákból kivette a kenyeret, odavitte s felszegte, s hát elámult mindenki, mert a szegény ember kenyere csak kívülről volt kenyér. Belül teli volt pénzzel, csordultig tiszta ezüsttel.

Volt aztán ott akkora lakodalom, hogy hetedhét országra szólott. A szegény ember és a családja többé nem éhezett.

A fiatal párnak építettek egy szép nagy házat, s még ma is élnek, ha meg nem haltak.

Itt a vége, fuss el véle!