A két ládikó I. rész

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény özvegyasszony, s annak két növendék leánya. Az egyiket Terkának hívták, a másikat Boriskának.
Sokat búsult, sírt a szegény özvegyasszony, mert mikor volt kenyér a háznál, mikor nem. De nem bánta volna az éhezést sem, csak a nagyobbik lánykája ne lett volna olyan világrestje. Egész nap a porban üldögélt, játszadozott ez a lányka. Szép szó, csúf szó nem használt neki.

Na, hanem annál serényebb, dolgosabb volt a másik. Reggeltől estig a keze meg sem állott. Tett-vett, dolgozott, mint éppen egy nagy leány.
De hiába, mégiscsak nagy szegénységben éltek. Azt mondta egyszer Boriska az édesanyjának.
- Édesanyám, én elmegyek szolgálónak, talán szerencsével járok, s a kigyelmed sorsa is jobbra fordul.
Sírt a szegény asszony, hogy inkább az idősebbnek kellene elmenni. Hogy ő még nagyon kicsike a szolgálatra. De Boriska addig kérte az édesanyját, hogy mégiscsak eleresztette:
- Hát csak eredj, édes lányom, eredj!

Ment, mendegélt Boriska, hegyeken, völgyeken által, erdőkön, mezőkön keresztül, s amint menne, mendegélne, egyszerre csak keserves nyöszörgést, vinnyogást hall. Megy arrafelé, vajon mi lehet? Hát egy szegény kutya fetrengett a fűben, s mind csak a lábát nyalogatja. Ahogy meglátja Boriskát, megszólítja:
- Ó, te leányka, te segélj rajtam. Nézd, tövis ment a talpamba, húzd ki onnan!
Mondá Boriska: - Kihúztam volna én, te szegény állat, ha nem is szóltál volna! - s szépen kihúzta a tövist a kutya lábából. Kendőjéből lehasított egy darabot, s a sebet bekötötte.
Hálálkodott a kutya:
- Köszönöm, te jó leányka, még majd meghálálom a te jóságodat.
- Jól van - mondta Boriska -, s ment útjára.

S amint továbbment, még mosolygott magában, hogy ugyan mi javára lehet neki egy kutya.
Amint ment, mendegélt tovább, halljatok csudát! - az út szélén egy szőlőtőke szólította meg, amely úgy tele volt gizgazzal, hogy alig látszott tőle.
- Te kis leány, te - mondá a szőlőtőke -, szedd le rólam ezt a sok gizgazt, hadd teremjen énrajtam is szőlő, bizony nem bánod meg!
Boriska nem kérette magát. Megtisztogatta a szőlőtőkét, s ez egyszerre csak nekielevenedett a nagy tisztaságtól. Hálálkodott a szőlőtőke is, hogy majd így, majd úgy megszolgálja a jóságát, de Boriska rá sem hallgatott, ment, mendegélt tovább.
De alig ment egy hajításnyira, egy kúthoz ért, amely telis-tele volt szeméttel.
- Te kis leány - szólította meg a kút -, merd ki belőlem a szemetet, hadd ihassák a vizemet a vándor emberek!
Boriska egyszeribe kimerte a szemetet, s egyszeribe tele lett a kút friss forrásvízzel. Olyan tiszta volt a víz, hogy Boriska szépen láthatta a képét benne. Megköszönte a kút is a kislány jóságát, s biztatta, hogy jótét helyébe jót várjon, nem feledkezik meg róla.
Boriska nem szólt semmit, csak továbbment s mosolygott magában: ugyan, mi segítségére lehetne egy kút?

De még egy futamodásnyira sem ment, egy összevissza repedezett kemencét talált, s kérte ez is, sikálja be a repedéseit, bizony, megszolgálja.
Boriska egyet sem kérette magát, hamarosan megsikálta a kemencét, s csak mosolygott most is magában, mikor a kemence elkezdett hálálkodni:
- Köszönöm, te jó leányka, majd meghálálom a jóságodat.

Eközben estére vált az idő, s szegény Boriska megijedt erősen; jaj, mi lesz belőle, merre menjen a nagy sötétségben? Nézett erre, nézett arra, s egyszerre csak gyönge világ villant meg a koromsötétségben: gyertya fénye egy ház ablakában. Megbátorodott szívvel sietett a ház felé. Mikor az ajtó elébe ért, egy kicsit megszeppent: hátha nem lesz jó bemenni.

(folytatjuk)