A két ládikó III. rész

Továbbmenve a kúthoz ért. Ez is megszólította: nézz belém, hadd hálálom meg a jóságodat.
Boriska belenézett, s még százszor szebb lett, mint volt annak előtte. Pedig ezelőtt sem volt ám csúnya.
Ment tovább, s most meg a szőlőtőke állította meg. Tele volt gyönyörűséges szép fürtökkel. Ez sem engedte továbbmenni, amíg le nem szedett róla egy kötényre valót. Már-már sok is volt a jóból, de még egyéb is várt reá. Ihol ni, szalad elébe víg ugrándozással a kutya (kutyabaja sem volt a lábának), a szájában egy sült nyulat cepelt, s hiába szabadkozott Boriska, el kellett fogadnia.
Alig bírta haza a sok minden jót. Bezzeg volt otthon ámulás-bámulás, amikor betoppant a temérdek sok kaláccsal, szőlővel meg a sült nyúllal! De, hát még, amikor a ládikót felnyitották! Valami tündérséges ládikó lehetett ez, mert annyi sok drága kincs, gyűrű, fülbevaló, selyemruha, arany-, ezüstpénz került ki belőle, mintha csak egy nagy hombár lett volna s nem olyan ici-pici kis ládikó.

Bezzeg örült a szegény öregasszony! Sírva sírt szertelen nagy örömében. Hanem Terka, ő bizony nem örült, pedig Boriska testvériesen megosztozott vele mindenből. - Hiszen jól van - gondolta magában Terka -, amit hoztál annak a fele az enyém, de most én is elmegyek ahhoz az öregasszonyhoz, hanem én bizony nem osztom meg veled, s mégiscsak több kincsem meg ruhám lesz nekem.

S csakugyan, Terka még aznap útnak indult. Boriska jól megmagyarázta, hogy merre menjen, s Terka éppen azon az úton haladt. Hogy, hogy nem, elég az, hogy ő is talált egy kutyát, amelynek tövis volt a lábában, de hiába kérte, hiába vinnyogott keservesen, nemhogy kihúzta volna a tövist a lábából, de még nagyot rúgott rajta. Rábukkant a gizgazos szőlőre, a szemetes kútra, az összevissza repedt oldalú kemencére, de bizony egyiknek sem hallgatta meg a kérését. Majd még dolgozik ingyen! Bárcsak azt a három napot kibírná valahogyan az öregasszonynál.

Rá is talált az öregasszony házára, az fel is fogadta szolgálónak, de már első reggel a vénasszony korábban kelt fel, s Terka még javában horkolt. Mikor aztán nagy nehezen felébredt, nem is hallgatott a vénasszonyra, hogy mit rendelt vacsorára. Azt hitte, elég, ha tüzet csinál, a húst meg fölébe teszi. Kész is volt már délre a pecsenyével, s délután föl és le sétálgatott az udvaron.
Jön haza este a vénasszony, de bizony nem ízlett neki a vacsora. Látszott rajta, hogy nem a kemence hátán sült. Az ám, de nem is szólalt meg a kemence Terkának úgy, amint megszólalt volt Boriskának.
Másodnap, harmadnap, megint csak olyan pecsenyét adott föl Terka, hogy meg sem ízlelte az öregasszony, hanem azért neki is elévett két ládikót, s mondá:
- Lusta voltál, rossz voltál, de azért csak válassz a két láda közül. Melyik kell: a kopott vagy a cifra?
Bezzeg, hogy a cifrát választá. Gondolta, ha Boriska ütött-kopott ládájában annyi kincs volt, mennyi lehet még ebben a gyönyörű szép ládikóban!

Sietett haza, ment, mint a szél. Útközben találta a kemencét, s az tele is volt mindenféle jó kaláccsal, de amikor ki akart belőle szedni, a kemence jól összeégette a kezét; a kútból is akart inni, de ennek meg olyan forró volt a vize, hogy összeégette a száját; a szőlőtőkén is volt szőlő, de olyan magasan, hogy csak létráról lehetet volna fölérni, márpedig itt létra nem volt; a kutya is elébe szaladt a sült nyúllal, de amikor el akarta venni, jól megharapta a kezét.

De Terka hamar megvigasztalódott. Feledte a keze, szája összeégését, feledte a kutya harapását, csak a ládára gondolt, csak az legyen tele, mint a Boriskáé. Még sebesebben nekiiramodott a menésnek, s estére csakugyan haza is ért. Hej, hogy fog majd irigykedni Boriska, s mekkora lesz a bosszúsága, ha ő majd egy kötő nem sok, annyit sem ad neki! Na hiszen, korai volt az öröm. A ládikót felnyitotta, de mi volt benne, mi volt!? Mindenféle ringy-rongy s aközött egy kígyó! Bezzeg, hogy kidobták a ládikót kígyóstul, mindenestül.
Ha a ládikót ki nem dobták volna, az én mesém is továbbtartott volna.