A kígyóbőr I. rész

Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, volt egyszer egy szegény ember, s annak tizenkét fia. Az a szegény ember egyszer kimegy az erdőbe fát vágni, s amint vágja a fát, csak előbújik a bokorból egy nagy kígyó, s megszólítja a szegény embert:
- Hallod-e, te szegény ember, vigy el magaddal, s tarts a házadnál!
Megijed a szegény ember, nem tudta hamarjában, hogy mit válaszoljon.
Vigye-e, ne-e? Szerencsétlenséget hoz-e a házához, vagy szerencsét.
Azt mondja mégis:
- Én elviszlek jó szívvel, de tudd meg, hogy nekem tizenkét fiam van, s azoknak is mikor van mit egyenek, mikor nincs.
- Csak vígy el, szegény ember, nem bánod meg
Hát jól van ölébe veszi a szegény ember a kígyót, hazaviszi, a házban szépen leteszi a földre.
Hanem a szegény asszony szinte kétségbeesett, mikor a kígyót meglátta.
- Jaj, hogy volt lelke s istene - mondotta a szegény asszony -, hogy kígyót hozzon a házhoz!
Elmondja a szegény ember, hogy s mint történt a dolog. Isten neki, majd lesz, ahogy lesz!
Aközben a fiúk bejönnek a házba, letelepednek az asztal köré, az asszony beteszi a levest az asztal közepére, s kanalazni kezdenek.
Egyszer csak megszólal a kígyó az asztal alól:
- Édesanyám! Adjon nekem is egy tányér levest!
Leadnak neki egy tányér levest, de azt egy szempillantásra felhabzsolta, s megint megszólalt:
Édesanyám, adjon kenyeret is! Mégpedig egészet. Ha lehet, akkorát, mint egy taligakerék, mert erősen éhes vagyok.
- Jaj, lelkem, fiam - mondja az asszony -, hiszen adnék én jó szívvel, ha volna, de nincs.
- Csak menjen ki, édesanyám, a kamarába, majd meglátja, hogy lesz ott.
Kimegy az asszony a kamarába, s hát uramteremtőm, szeme-szája tátva marad a nagy álmélkodástól. Mert azt emberi szem nem győzte belepni, ami abban a kamarában volt.
Arany, ezüst, gyémánt kádakban állott; kenyér, szalonna, kolbász s minden, mi jó, megenni való; bor tömérdek hordóval: alig fért be a szegény asszony a kamarába. Bezzeg hogy volt kenyér is. Nem egy, de tíz is, mind akkora, mint egy taligakerék.
Hiszen lett mindjárt a szegény ember házánál nagy hejehuja, vígasság. Oda csődült az egész falu; ettek-ittak, vígan voltak.
Mikor a falu népe elszéledett, azt mondja a kígyó a szegény asszonynak:
- Édesanyám, menjen el a királyhoz: kérje meg nekem a legkisebbik leányát.
- Ó, lelkem, fiam! - vonakodott a szegény asszony -, hát azt én hogy merjem megcselekedni?
- Csak menjen el, s egyéb gondja ne legyen.
Mit volt mit nem tenni, elmegy a szegény asszony. Megy a király színe elé, s elmondja nagy bátortalanul, hogy miért küldötte a fia.
Azt mondja a király:
- Jól van, te szegény asszony, én a fiadnak is adom a leányomat, csak eredj vissza, s mondd meg neki, hogy küldjön egy zsák aranyat, de az a zsák akkora legyen, mint egy jó nagy ember. Akkor aztán legyen övé a leányom. De ha ennek nem képes, megmondhatod, hogy pusztuljon az országomból, mert különben a feje bánja!
Hazamegy a szegény asszony, mondja rendre a kígyónak a király üzenetét.
De bezzeg töltetett aranyat, nem egy zsákkal, hanem tízzel is. Gondolom, még többel is, mert úgy láttam, mint ma: hat egész vágás szekéren vitték a tömérdek aranyat.

(folytatjuk)