A kis gyertya II. rész

Egyszer aztán a királynak is a fülébe ment ez, egyet gondolt, felöltözött koldusruhába, elment a katonához.
- Ne sajnáljon nekem, szegény koldusnak egy krajcárkát adni!
- Ej, édes öregapám, most éppen nincs nálam egy krajcár se, hanem jöjjön kend este, akkor majd adok.

No, jól van. Az öreg koldus, mármint a király úgy is tett. Éppen úgy estefelé járt az idő, mikor aztán jól besötétedett, elindultak ketten a városba. Egyszer találnak egy nagy boltot, ajtó, ablak bezárva akkora lakatokkal, mint a fél öklöm. A katona előveszi a vérrel harmatozó vasfüvet, odaérteti a kulcslyukhoz, hát a zár úgy kipattant, mintha benne se lett volna, aztán meggyújtja a kis gyertyát, és az öreg koldust, mármint a királyt odaküldi a pénzes fiókhoz.
- Na, öregapám, szedje kend ki mind, rakja három egyenlő csomóba.
Az öreg koldus úgy tett, amint a katona parancsolta.
Ez, az első csomó a tőke, ezt ne bántsuk, ez, a második csomó a nyereség, ezt se bántsuk, hadd élhessen, ez, a harmadik csomó, amit a boltos csalt, ezt tegye kend a szőre ujjába.
Az öreg koldus beletette, a másik kettőt pedig visszaseperte oda, ahonnan kivette. Aztán mentek másik boltba, onnan meg a harmadikba, mindenütt úgy cselekedtek, hogy a kétharmadát a talált pénznek ott hagyták, egyharmadának pedig azt mondták: ,,Gyere velem, ha nem jössz, viszlek!"

Egy helyen azt mondja az öreg koldus a katonának:
- Ugyan édes katona uram, nézzük meg, hát odafenn benn a házban mit csinálnak?
- Nem bánom én, nézzük meg!
Fölmentek hát az emeletre - mert igaz is, majd el felejtettem mondani, a ház emeletes volt -, ott benéznek egy szobába, hát látják, hogy egy szép fiatalember mellett egy csúnya, vén szipirtyó fekszik. Benéznek egy másik szobába, látják ott meg egy vénember mellett egy gyönyörű fiatal menyecske alszik.
- Hó! Ez nem jól van így! - mondja a katona. - Ezen segíteni kell. Vegye kend a hátára, öreg bátyám, ezt a fiatal menyecskét, vigye át a másik szobába, a fiatalember mellé... Ne féljen, nem ébred fel, míg mi itt leszünk. Azt a vénasszonyt meg hozza ide e mellé a vénember mellé!
Mit volt mit tenni, szót kellett fogadni. Az öreg koldus hát átvitte a menyecskét a fiatalember mellé, a vénasszonyt meg elhozta a vénember ágyába. Mikor megvolt ez is, otthagyták őket.

- Ugyan, édes katona uram, nézzük meg a király kincstárát is!
- Megnézhetjük... hanem abból nem szabad ám, egy krajcár nem sok, annyit se elhozni. Annak kell fegyverre, lóra, katonára, annak élelemre, ruházatára, szóval mindenre.
Amint odaérnek a királyi palotához, a katona meggyújtja a kis gyertyát, előveszi a vérrel hamvazó vasfüvet, kinyitja vele az ajtókat, bemennek. Odabent aztán rendre megmutogat mindent az öreg koldusnak, mintha az nem tudná jobban, mint ő, hogy mi hol áll. Nem tudom, az öreg koldus elfelejtette-e, amit a katona mondott, hogy a királyi kincstárból nem szabad elhozni egy krajcárt sem, vagy csak próbára akarta tenni a katonát, elég az hozzá, egyszer úgy szőr alatt belemarkolt egy arannyal telt kádba. Nosza a katonának sem kell ám több, úgy képen teremti az öreget, hogy nem adta volna kétannyiért sem.
- Hát erre-arra, nem megmondtam, hogy ezt nem szabad bántani?
- Jaj, édes katona uram, visszateszem, csak ne bántson!
Az öreg koldus visszatette a marék aranyat, mindjárt meglett a békesség. Aztán bereteszelték az ajtókat, a katona fél marék pénzt adott az öreg koldusnak, a többit pedig a keszkenőjébe töltötte, s elvitte haza.

Hanem mikor másnap reggel felébredt a vénember, meg akarta csókolni a fiatal menyecskét. Átöleli hát, aki mellette feküdt, megcsókolja - uram fia! -, majd kitörte a nyavaja.
- Kitakarodj, erre meg amarra, adta vén satrafája, hogy mertél mellém feküdni?!
Hanem a vénasszony sem hagyta magát, megeresztette a nyelvét, ordított annyira, hogy a vénembernek szűk lett a nagy ház. Átment a másikba, hát a két fiatal még akkor is ott ölelkezett az ágyon, halálig megszerették, csókolták egymást, mint a galambok.
Nosza, a vénembernek sem kellett ám több. Ha törik, ha szakad, ő nem hagyja magát, megy a királyhoz, elpanaszolja előtte minden baját, nem bánja, ha egész vagyona rámegy is.

El is ment tüstént. Elpanaszolta a király előtt töviről hegyire, hogy egy fiatalember, aki vele egy födél alatt lakik, elcsábította, elvette az ő fiatal feleségét, a magáét pedig, egy vénasszonyt, odatuszkolta hozzá... Most már tegyen igazságot, adassa vele vissza az övét, mert neki soha, de soha nem kell senki más!
A király tudta mindjárt, hogy honnan fúj a szél, mert megismerte a vénembert. Hívatja hát rögtön a katonát, elmondja neki az egész dolgot úgy, amint a vénember előtte elpanaszolta. Most már nincs mit tenni, tegyen köztük igazságot.
- Felséges király! - mondja neki a katona. - Most már vagy úgy lesznek, amint vannak, vagy pedig a jövő éjszaka vigye vissza őket az, aki kicserélte!
- Vigye biz’ a fityfiringós fityfene! - mondja a király.
Ha a király ezt nem mondta volna, az én mesém is tovább tartott volna. Hogy aztán mi lett a vénemberből és a vénasszonyból meg a fiatalemberből és a menyecskéből - azt már nem tudom. Kérdezzétek meg a katonától, ha azóta még meg nem halt!