Apu, Anyu! Mesélj nekem!

•••

A kőkecske I. rész

(népmese)

Valamikor réges-régen hazánk földjén harcoltak a törökök. Eljutottak a mi vidékünkre is. Nagyon megtetszett nekik ez a vidék, le is telepedtek a környék legnagyobb dombjának az oldalára. Sátrat vertek, abban laktak. Portyázni, rabolni innen indultak. Ami pénzt összeharácsoltak egy-egy rablóútjuk alkalmával, egy nagy, kőből faragott kecskébe tették.

Húsz esztendeig raboltak ezen a környéken. Elgondolhatjuk, mennyi tenger kincshez jutottak ily hosszú idő alatt. A kőkecske mellé négy lándzsás őrszemet állítottak. állandóan őrizték, idegen nem tudta a kőkecskét megközelíteni. De nem is próbálta senki, mert mindenkinek kedves volt az a keserves élete, nem akart senki halálfia lenni. így történt meg, hogy a kőkecskéhez vezető utat belepte a sűrű gaz, magának a kecskének a lábánál meg egy óriási fa nőtt ki.

Húsz év alatt a fa hatalmasra növekedett. Egyik nap jött a híre, hogy a törököket kezdik az országból kiszorítani. Összeültek a török tisztek tanácskozni, merre menjenek, ha a magyarok megtámadják őket. Félő volt, hogy vesztenek a csatában, úgy megerősödtek a magyarok. Megszólalt az egyik török tiszt:

Mi lesz a kőkecskével, hiszen tele van arannyal?

Elhatározták, hogy szekérre rakják, és elviszik magukkal. Nagy meglepetés érte őket, mert amikor a kőkecskéhez közelítettek, akkor látták, hogy csak úgy lehet kiemelni a fa gyökerei közül, ha összetörik. Eltörni nem akarták, mert azt szerették volna, ha a kincs egyben megmarad.

Ott álltak tanácstalanul a kecske előtt. A kecskének csak a nagy feje meg a farka állt ki az ágak és a gyökerek közül. Ekkor arra vetődött egy szegény vándor. Az egyik török tiszt rákiáltott:

- Hé, gyere csak ide! Kapsz csáklyát, kapát, vedd ki ezt a kecskét a fából úgy, hogy el ne törjön. Ha meg tudod tenni, neked adjuk a fejét, ha nem tudod megtenni, vége az életednek. Válassz tehát!

Az ember megrémült. Tudta jól, ha a törökök az akarnák, hogy a kecske váljon el a fejétől, nem kívánnák tőle, hogy egy darabban fejtse ki a fából. Hamis az ígéretük, mint minden török szó. Nem is tudja, hogyan fogjon hozzá a kecske kifejtéséhez. Nincs itt választása, biztos, hogy megölik.

A törökök mind fenyegetőbben léptek fel ellene, mert látták, hogy vonakodik teljesíteni parancsukat. Amikor a legnagyobb bajban volt a szegény ember, egy méh szállott a kezére. Mérgében rá akart ütni, de a méh abban a pillanatban elröppent, és a másik kezére szállt. Megszólalt emberi hangon:

- Segítek a kecskét kifejteni a fából, ha adsz nekem egy aranyat érte!

A szegény ember ígérte, nagyon ígérte, csak hogy megszabaduljon a vérszomjas törököktől. A méh azt tanácsolta ekkor, hogy mondja meg nyugodtan a törököknek, készen lesz a munkával estére, csak hagyják magára őt, mert másképpen nem tud dolgozni. A törökök meg is nyugodtak, és magára hagyták. Amikor elmentek, a méh azt mondta:

- Fogj egy finom kalapácsot, és egy piciny darabot pattints le a kecske füléből. Törd porrá, és ha készen van a por, rúgd oldalba a kecskét. Arra én ott termek, és a porból akkorra egy másik kőkecske válik, de ennek a belsejében nem lesz semmi. Szemre éppen olyan lesz a kecske, mint a másik, úgyhogy a törökök nem tudják megkülönböztetni. Nagyon erős lesz ez a kecske, széttörni sem tudják, csak akkor, ha valaki véletlenül megnyomja a szemét.

Úgy is tett a szegény ember, ahogyan a méh tanácsolta. Letört egy darabot a kecske füléből, és porrá törte. Akkor odament a kecskéhez, és jól oldalba rúgta. A méh ott repkedett felette, felvett egy porszemet, és erős zümmögéssel ráejtette a kecskére. Abban a pillanatban ott termett egy másik kőkecske.

A méh így szól ekkor a szegény emberhez:

- A másik kőkecskét láthatatlanná teszem, amíg jönnek a törökök. Menj, és jelentsd nekik, hogy készen vagy!

 

folytatjuk)