A madárasszony II. rész

A legény megköszönte szépen a gazdája jóságát, s megígérte, hogy pontosan megfogadja a szavát. Azt, hogy ne nézzen vissza, könnyen meg tudta tartani, mert a kíváncsiságáért már egyszer lakolt, s most erre gondolt.
Amint hazaérkezett az anyja házához, hát alig tette be az ajtót maga után, lép be utána a legkisebb királykisasszony, de akár hiszik, akár nem, még annál is szebb volt, mint azelőtt. A legény sem volt rest, megölelte, megcsókolta, s mivel a királykisasszony nem ellenezte, feleségül vette. Boldogan is éltek volna, mert volt miből, és itt én is bevégezhetném a beszédemet, ha az új asszony örökké nem szomorkodott volna. Akármit csinált az ura, még ha a lelkét kitette is, örökké szomorú volt. Egyszer megkérdezte tőle az ura, mi a baja, s azt felelte, hogy az iskátulában lévő ruháját szeretné magára húzni, és egyből megjönne a kedve. Az ember sehogy sem akart beleegyezni, de addig könyörgött az asszony, hogy végül is odaadta neki. Előbb azonban az ajtót bezárta, s az ablakot is betette, nehogy ismét madárrá változzék a felesége, s elrepüljön. Mindez azonban tiszta hiábavalóság volt, alig nyitotta ki az asszony az iskátulát, s vette magára fényes, fehér köntösét, egyszeriben madárrá változott, s a kéményen keresztül úgy elrepült, mintha soha ott sem lett volna. Az ura szinte megbolondult utána való nagy bújában, de ez nem használt semmit. Felkerekedett tehát, s útnak indult, hogy megkeresse. Útközben betért az öregemberhez, s kérte, segítse meg nagy bajában. A vénember azonban azt mondotta, hogy mit sem tehet, mert a királykisasszony az Óperenciás-tengerben lévő szigeten van. Ha a fiatalember a tenger partjáig eljuthatna is, a tengeren nem mehet keresztül, s még ha keresztülmenne sem juthatna a feleségéhez, mert azt ott egy hétfejű sárkány őrzi.
Az ember nem rettent vissza semmi veszélytől, csináltatott magának egy pár vasbocskort az útra. Hét álló esztendeig ment, mendegélt a bocskorában, úgyhogy egészen lerongyolódott a lábáról, s másképpen is úgy elfáradt, hogy lefeküdt a földre, s várta a halálát. Amint holtra fáradtan heverészett az Óperenciás-tenger partján, egyszer csak hallja, hogy a közelében három óriás veszekszik. Nagy nehezen feltápászkodott fektéből, s odavánszorgott hozzájuk, hogy megtudja, mi felett civakodnak.
- Ó - felelte az egyik óriás -, csak három értékes dolog van a világon, amiért érdemes veszekedni: egy szokmány, amelyik láthatatlanná tesz; egy kalap, amelyiket, ha valaki a fejére teszi, s azt mondja: hipp-hopp, ott legyek, ahol akarok, egy szempillantás alatt ott lesz, még ha százmillió mérföldre lenne is az illető hely; és végül egy kard, amelyik minden ellenséget legyőz.
A fiatalember erősen megörvendett, mikor az óriásoktól meghallotta, hogy azok a drága dolgok náluk vannak, s azt az ajánlatot tette nekik, hogy adják elő a kincseiket, hadd lássa, s azután majd igazságos ítéletet tesz közöttük, hogy mind a hárman meg lesznek vele elégedve. A buta óriások előadták a kért tárgyakat, s mikor az ember megkapta, vállára vetette a szokmányt, fejére tette a kalapot, a kezébe kapta a kardot, s avval huss! - úgy elszállott az óriások elől, hogy azok bámulhattak után.
Ahogy az ember a szigetre érkezett, letette a kalapját és a szokmányát, két kézre fogta a kardot, s úgy indult, hogy a sárkánnyal megküzdjön. A hétfejű sárkány a várkapu előtt feküdt, s a szegény királyleánynak éppen bolhásznia kellett, mikor az ura odaérkezett. Ahogy a sárkány az emberszagot megérezte, olyan dühbe jött, hogy mind a hét fején kilencsignyire okádta szájából a lángot. Az ember a karddal nem ijedt meg tőle, hanem egyszerre lecsapta mind a hét fejét. Akkor nagy hirtelen ismét magára kapta a szokmányt és a kalapot, besietett a várba, s a felesége iskátuláját a fehér gúnyájával együtt behajította a tűzbe. Azután ismét levetette a köpenyét, s megmutatta magát a feleségének. Az erősen megörvendett neki, s ott élnek boldogan máig is, a sárkány országában. A fiatalember a kalapja segítségével egy perc alatt odavitette az anyját is, s ennek az örömére olyan hét országra szóló mulatságot csaptak, hogy az úton is folyt a bor. Én is ott voltam, és soha annyit nem táncoltam, mint akkor. Sarkantyú volt a csizmámon, s ahogy jártam a csűrdöngölőt, hát egyszer csak a sarkantyúmmal kilikasztok egy zsákot. A zsákba a sütő parazsa volt belekötve, s kifolyt belőle, azóta folyik, aki nem hiszi, nézze meg...

szokmány - köpönyeg
sing - hosszmérték, kb, 60 cm