A pelikánmadár II. rész

Tetszett a beszéd a vén banyának. Azt mondta:

- Hát nekem van ilyen csikóm. Ott van az almafa alá kikötve, de ha az ördöggel cimborálsz, csúf varasbékává változtatlak.

- Nem lesz rá szüksége, édes öreganyám, mert ha nem találom meg a pelikánmadarat, visszahozom magának a csikót.

Ment a legény, az almafa alól kikötötte a szép csikót. Simogatta, nézegette, hát látja, hogy minden szál szőre színarany. Megszólalt a csikó:

- Édes gazdám, hova repítselek?

- Édes lovam, az Óperenciás-tengernek a túlsó partjára.

- Ülj fel, édes gazdám, a hátamra.

Felült a legény.

A ló felemelkedett a magas levegőbe. Úgy szállott a legénnyel, mint a szélvész, mint a gondolat, még annál is sebesebben.

Egy óra sem telt bele, s odaértek az Óperenciás-tengeren túlra. Ott leszállottak a földre.

Azt mondja a táltos:

- No, édes gazdám, azt mondom én neked, hogy kérdezősködj mindenkitől, akivel találkozol, nem tudna-e valamit a pelikánmadárról, mert többet ér egy kérdés száz keresésnél. Máskülönben meg itt van ez a síp. Ha szükséged lenne rám, fuvintsál bele, ott leszek.

Eltette a legény a sípot. Ballagott, ment mendegélt. Majd az országúton egy kétszáz éves öreganyókával találkozott, aki két bottal bicegett.

- Mondja már, édes öreganyám, nem tud-e maga valamit a pelikánmadárról. Ez a pelikánmadár az én országom királyáé, és azóta sír az egyik szeme érte, mióta odaveszett.

- Tudom, fiam, tudom. Ott van az a kerek erdő, annak a közepében van egy nagy fa, a gallyai majd az eget verik. Ott van az a pelikánmadár beszorulva két gally közé, ott vergődik, kínlódik.

Hej, örült a legény.

Gyorsan, ahogy csak a lába bírta, ment a kerek erdőbe. Lesegette a fákat, hogy belefájdult a nyaka. Nagy sokára meg is találta a legnagyobbat. Leste a fát, leste, és nagyon búsult: bizony ő arra fel nem bír mászni, míg világ a világ. Leült alá, úgy gondolkodott.

Végre eszébe jutott a síp. Elővette, belefújt, jött a táltos csikó, mint a szélvész. Leereszkedett.

- Hívtál édes gazdám?

- Hívtalak.

- Mi baj van?

- Ezen a fán van a pelikánmadár, de nem tudok felmászni érte.

- No, gyorsan a hátamra, édes gazdám, húzd szét a gallyat, gyorsan kapj a madárért, tedd a kebledbe!

- Jól van, édes lovam.

Felrepültek, fel-fel, majdnem a fa tetejére. Valóban ott vergődött a kis pelikánmadár a két gally közé beszorulva. A legény kiszabadította, s gyorsan be a kebelébe.

No, szállottak vissza a táltos lovon a magas levegőégben. Ahogy a pelikánmadár fölmelegedett, megpihent a legény kebelében, hozzáfogott olyan szépen énekelni, hogy amerre elmentek, mind megfiatalodtak az öregek, akiknek gondja-baja volt, elfelejtette. Így jöttek egyhuzamban a boszorkány házáig.

A boszorkány kiállott az udvarra, a kezét a szeme fölé tette, úgy nézte, úgy hallgatta, milyen gyönyörűen énekel a madár, mégsem hazudott a legény. A legény meg a táltossal kétszer is megpergett körülötte. Hát csak azon vette magát észre a görbe vénasszony, hogy olyan szép piros szoknyás menyecske lett belőle, mint annak a rendje.

A legény meg szállott a táltosával hazáig. Majd mikor a város szélére értek, biztatgatta a legény a madarat:

- Énekelj, pelikánmadár, énekelj, itthon vagyunk!

Hát hozzáfogott úgy énekelni, hogy ég-föld csengett-zengett bele. Az emberek kicsődültek az utakra, hallgatták gyönyörűséggel. A király a tornácról nézte, nem akart hinni a szemének.

Azóta abban a városban minden ember fiatalon, gondtalanul él, a király is. Volt öreg király, nincs öreg király.

Volt is nagy öröm a palotában, lett becsülete a szegény legénynek. A király mindjárt nekiadta a lányát meg a fele királyságát. Nagy lakodalmat csaptak, boldogan élnek, ha meg nem haltak.