A rozmaring királyfi II. rész

- Hol van a legkisebb fiam? Hol van az öcsétek? Miért nem jön elém?
- Jaj, felséges királyatyám, nem tudjuk, mi történt vele, de mióta elmentél, azóta a szobájából ki nem mozdul, csak ott üldögél a sarokban, búslakodik, könnyezik.
Mindjárt rohant a király a fiához, igaz, hogy ő is elkeseredve, bánatosan.
- Édes fiam! Édes fiam! - kiáltott neki a király.
De a fú még a füle botját se mozdította.
- Mi történt veled, édes gyermekem? Igaz, hogy neked ajándékot, mert semerre sem kaptam, de hát azért nem kell olyan nagy búsulásnak adni a fejedet! Hiszen még eddig nem is tudtad.
- Tudtam én már, felséges királyatyám, mikor elindultál, hogy nem tudod azt nekem elhozni, amit kérek.

- No de ne búsulj, édes gyermekem, egy lehetőségünk van még.
- Milyen lehetőségünk lenne, felséges királyatyám, mikor bejártál hetedhét országot, és sehonnan se tudtál bokrétát hozni?
- Tudod mit, gyermekem? Kidoboltatjuk, hogy minden nőszemély jöjjön be a palotába, aztán mindegyik próbáljon meg rozmaringbokrétát kötni. Amelyik a legszebb lesz, legjobban fog tündökleni, legjobban fog neked tetszeni, az lesz a tied.
Bele is egyezett a fiú. Megparancsolta a király, rögtön verjék meg a dobokat, adják hírül mindenfelé, hogy minden nőszemély jöjjön a királyi palota udvarára bokrétát kötni. Amelyiknek a bokrétája legjobban fog tetszeni a királyfinak, azt fogja feleségül venni. A királyfi pedig olyan szép volt, hogy hozzá hasonló szépség nem is igen létezett akkoriban. Irigyelte is a két bátyja, ezért nem is sokat törődtek vele. De nemcsak szép volt, hanem kedves és szerény is.Meg is jelentek ám hercegnők, grófnők, királykisasszonyok, bárónők, mindenféle úri dámák. Kötötte a rozmaringbokrétát egyik jobban, mint a másik, de bizony senkinek nem sikerült. Elkeseredett a király, hogy az Isten olyan gyermeket adott neki, aki még házastársat se fog találni, hiszen egy nyomorult rozmaringbokrétáért annyira odavan, hogy más nem is kell neki. Bármilyen szépet is hoztak, egyik se nyerte meg a tetszését.

Erre minden tanácsadóját összehívta a király, tanakodtak, hogy mitévők legyenek. Ahogy ott tanácskoznak, beszélgetnek, bekopog valaki az ajtón. Hát egy öregasszony volt. Azt mondja:
- Adj' isten jó estét, felséges királyom!
- Adj' isten neked is. Mi járatban vagy?
Azt mondja az öregasszony:
- Hej, felséges királyom, mondtam én már azt régen, hogy nehezen hozod te meg a rozmaringbokrétát a királyfinak, mert nem ott kereskedel, ahol kell!
- Mondd hát, hol kell! Mondd, öreganyám! Tüstént mondd meg!
Odaültette a király az öregasszonyt maga mellé, az meg így szólt:
- Nem kell messzire menni, felséges királyom.
- Hát hova, mondd!
- Csak ide a kert sarkához, az öreg halász kunyhójába.
- Az öreg halász kunyhójába? álmélkodott a király.
- Oda ám! Ott van a gyönyörűséges szép rozmaringbokréta, amit még emberi szem nem látott.
- Ne beszél, öreganyám!
- De bizony, ott van!
A király menten katonának akart küldeni érte, de az öregasszony így szólt:
- Álljatok meg! Oda nem katonasereggel kell menni, oda magának a királyfinak kell elmennie!

(folytatjuk)