A rozmaring királyfi III. rész

El is indult a királyfi a kert sarkához, az öreg halász kunyhójába. Hát ahogy lépne be a kunyhó ajtaján, ott fekszik egy hatalmas oroszlán. Fogta volna a királyfi a kardját, hogy levágja az oroszlánt, de odaugrott hozzá az öregasszony, és rákiáltott:
- Hopp, királyfi, állj meg, a kardodat ne emeld, mert akkor tüstént vége a szép életednek! Menj csak oda, simogasd meg az oroszlánt, meglátod, beenged a kunyhóba.
Úgy is tett a királyfi. Odament, megsimogatta az oroszlánt, még meg is csókolta. Azt mondja az öregasszony:
- No, édes fiam, most már jól végezted a dolgodat, beléphetsz.

Ahogy belép a királyfi a kunyhóba, egy gyönyörűséges szép bölcsőt lát a sarokban. A bölcsőben egy aranyhajú gyermek, feküdt, de olyan igen szép volt, úgy sugárzott a szeme, mint a napsugár. Mellette a rozmaringbokréta. A királyfi érte nyúlt, de a gyermek megfogta a kezét, és megszólalt:
- Csak a rozmaringbokrétára van szükséged, királyfi?
- Dehogy, te tündérszép! Hiszen te szavakkal szólsz hozzám! Terád is szükségem van!
Avval a hóna alá vette a királyfi a bölcsőt, vitte volna hazafelé, de megint elébe fordult az oroszlán, s azt mondta:
- Nem mehetsz még el, királyfi! Ilyen könnyen azért nem jutsz hozzá a legszebb bokrétához!
- Mi a feladatom, mondjátok tüstént! Mindent megteszek, még az életemet is feláldozom.
Azt mondja az öregasszony a királyfinak:
- Tudd meg, ez az oroszlán itt ugyanolyan ember, mint aki a bölcsőben fekszik, de egy gonosz boszorkány elvarázsolta. Vissza kell változtatnod!
- Mit tegyek, öreganyám?
- Merülj alá a patak fenekére, ott találsz egy aranykulcsot, azt hozd fel!

A királyfi tüstént belevetette magát a patakba. Igaz, hogy nagy hullámok közt, de sikerült neki előkeresni az aranykulcsot. Amikor felvitte, az öregasszony a kulcsot háromszor megfordította, hát az öreg halász kunyhója mellett azon nyomban olyan szép aranypalota termett, hogy olyan még emberi szem nem látott. Eltűnt az oroszlán, eltűnt az öregasszony. Ugyan hová lettek? Hová is lettek volna? A trónon ültek. Egyik volt a király, a másik a királyné. Akkor aztán kereste a fiú a bölcsőt, de az sehol nem volt. Kérdi a királynét:
- Hol a bölcső? Hol van a gyermek, hol van a rozmaringbokréta?
- Tudd meg, királyfi, hogy azt a rozmaringbokrétát tizennyolc esztendő alatt kötötte a lányom, aki olyan szép, mint a napsugár.

Avval kinyitott a királyné egy ajtót, és hívatta a lányát. Hozta a királykisasszony a bokrétát. Hát az olyan gyönyörű szép volt, hogy minden szálán arany csüngött. De a királykisasszony is szép volt ám, olyan volt a szeme, mint a napsugár. Fogta a királyfi, kalapjához tűzte a bokrétát. Megölelték, megcsókolták egymást, aztán elindultak hazafelé. Hej, nagy volt az öröm a királyi palotában! Mert olyan szép feleséget talált a királyfi, mint ő maga volt.
Meg olyan rozmaringbokrétát, amilyet még soha emberi szem nem látott. Csaptak nagy lakodalmat, még most is mulatnak, táncolnak, ha meg nem haltak.