A szélkötő Kalamona I. rész

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy király. De nem olyan közönséges király volt ám, hanem ő volt valamennyi királynak a feje. Szép fiatal ember volt, de nem volt felesége. Mindig azt gondolta magában, hogy ő bizony talán meg se házasodik. Arra gondolt, hogy ha ővele egy asszony úgy tenne, mint, teszem, sok emberrel, nem is tudja, mit csinálna vele. Telt-múlt az idő. A vénasszonyok körülfogták, és sorolták neki a szebbnél szebb lányokat. Addig biztatták, kérlelték, míg végül is megházasodott. Nem is bánta meg. Hát még mikor született egy kislányuk, hogy örült neki. Nagyon jól éltek, nem volt köztük semmi baj. Később meg egy kisfiuk is született. Akkor lett még csak nagy a boldogság. De nem sokáig tartott az öröm, mert híre terjedt, hogy Kalamona jár a világon. Elkéri a királyoktól a lányukat, s ha nem adják, olyat tesz, hogy mindenki megkeserüli. Már hallották, hogy ezét meg ezét a királyét is elvitte. Az a Kalamona olyan ocsmány szerzet volt, hogy senki sem tudta, ember-e vagy állat. Akkora szája volt, hogy mikor ásított, egy szénásszekér könnyen megfordulhatott volna benne. Hát féltek tőle előre. Jött is Kalamona egy fergeteges éjszaka, bekopogott a királyhoz. Nem nyitották ki előtte az ajtót. Erre Kalamona fönt a kéményen kívülről benyújtotta a fejét, lent pedig a tűzhely ajtaján kidugta. Úgy beszélt a királlyal. Elmondta, mi járatban van. A király azt mondta neki: - Nekem nincs eladó lányom. Megharagudott Kalamona, és azt felelte: - Ha nincs eladó lányod, akkor megkeserülöd, de nemcsak te, hanem az egész világ, mivelhogy te vagy a főkirály! Megmutatom, hogy nem lesz eső addig, míg a lányod hozzám nem adod. Megyek innen egyenesen, megkötöm a három szelet, csak az északit nem, hadd fagyjatok meg télen, hadd pusztuljatok éhen! Kalamona nagy mérgesen visszahúzódott a kéményen, és elvonult. A király persze nem hitte el egészen a fenyegetést, de hamarosan megvolt a baj. Ez úgy aratás előtt volt, és a szél valóban nem fújt. De nem akart a búza sem érni. Nem tudták az emberek kitalálni, hogy miért nem lengedez most a szél, hogy hadd érne a búza. Egyik nap is nézték, másik nap is, de hiába, nem akart még sárgulni sem. Mondogatták egymásnak: nemhiába tartották a régi öregek: meg kell a búzának érni, mert mindennap szél éri. De már a kukoricára is nagyon kellett volna az eső, mert már csévésedett volna, de nem volt szél, ami hozná a langyos esőt. Csak a főkirály tudta, mi az oka, hogy nem fúj a szél. De nem merte megmondani senkinek. Félt, hogy akkor addig erőltetik, míg oda nem adja a lányt Kalamonának. Jött az ősz, kukoricát nem is kellett szedni, csak a kórót vágták le, nem termett egy cséve sem. De még a földjét se tudták újra bevetni, olyan száraz volt. Eljött a tél. Már András-napkor olyan fagya volt a földnek, hogy a krumpli mind megfagyott a veremben. Fújt az északi szél, a hideg állhatatlan volt, akinek volt kutyája, ölbe vitte ki ugatni. A királynak még csak volt más esztendőről való kukoricája meg búzája, ő nem éhezett. De nagyon bántotta az ország népének az állapota, és tovább nem tudta titkolni, hogy mi az oka a szűk világnak. Ezért kihirdette az egész országban, hogy aki elengedi a szeleket, annak feleségül adja a lányát. A királylány olyan szép volt, hogy a napra lehetett nézni, de arra nem. Hej, sok királyfi szerette volna megtenni a király kívánalmát, de hát azt se tudták, hová forduljanak megfogni a dolgot. Lakott abban az országban egy ember, akinek nagyon derék fiai voltak. A legkisebb volt csak a kivétel, annak nem sok hasznát tudták venni, mert inkább mindig elrontott valamit. Meg is kapta a Rontó nevet. Hát ez a Rontó egyik reggel azt mondja az anyjának, mikor az készülődött a királyhoz, egy kis lisztet kérni: - Édesanyám, megyek én is magával, megmondom a királynak, hogy én elmegyek a szelet eloldani. Az anyja megszidta, hogy ne veszítse az eszét. Rontó nem hagyta magát. Hát elindultak együtt, s mentek, megint mendegéltek; elérték a király városát. Megkérdezték, hogy hol lakik a király, de nem mondta meg nekik senki. Mégis addig mentek, amíg rá nem akadtak. Bementek. Köszönt az asszony. Rontó csak meghúzódott az asszony háta mögött. Mondja az asszony a királynak, hogy mi járatban van. A király azt felelte: - Jaj, lányom, nem lehet, mert már sokan kértek. Ha előbb jöttél volna, akkor talán akadt volna valami.

(folytatjuk)