A szélkötő Kalamona II. rész

Az asszony már jönni akar kifelé, egyszer csak hallja, hogy a másik szobában hangosan sír egy kisgyerek. Kérdezte a királytól, mi baja. Mi lelheti a lelkem, a kis királyfit? - Ó, hagyja el, jó asszony, éjjel-nappal úgy kiabál, mint a fába szorult féreg, nem tudunk vele mit csinálni. Már valamennyi doktor csak volt, mind megnézte, azt mondták, belepusztul. - Dehogy pusztul - mondta az asszony. - Mindjárt meggyógyítom én. Avval bement az asszony a gyerekhez. Rontó meg kinn maradt. Amint az anyja betette maga után az ajtót, Rontó rögtön megmondta a királynak, hogy ő elmegyen eloldani a szelet, mert már hallotta hírét, hogy aki azt megteszi, azé lesz a királykisasszony. Azt mondja erre a király: - Hej, öcsém, nehéz fába vágtad a fejszédet. Rontó nem szólt semmit. Közben az anyja a másik szobában fürösztővizet rendelt, meg is fürdette mindjárt a kisfiút. Az egyszerre elhallgatott, elaludt, mint a tej. Hej, megörült a királyné asszony, a király is bejött akkorára, annak is nagy volt az öröme. Rögtön lett málé, búza, három szekérrel. Rontó meg az anyja felültek a szekérre, az élet tetejére, vígan mentek hazafelé. Az asszony azon tanakodott Rontóval, hogy málé most már van, de disznó honnét lesz. - Azon ne búsuljon, édesanyám - mondta Rontó -, az is majd lesz valahogy! Hazaértek, lerakták az élelmet, a szekerek visszamentek a király városába. Rontó, mikor kipihente magát, felkelt hajnalban, kiment az erdőre hogy hajt haza vaddisznót, az is jó lesz, ha meghízik. Amint bement az erdőbe, hát egy medvefiú ott nyekergett: nem tudott elmenni, mert a farka odaszorult a tőke alá. Ahogy meglátta Rontót, rimánkodott neki, szabadítsa meg őt, nem bánja meg. Rontó megszánta, kiszabadította. Azt mondja a medvének: - Háláld meg rögtön, mert különben egy nagyobb tőkét teszek rád. - Hát mi járatban vagy? Rontó elmondta. - Akkor éppen jó, mert az én apám itt ügyel a vaddisznókra, ad az neked vagy három-négy malacot, ha megmondom neki, hogy te szabadítottál meg. Mindjárt oda is értek, ahol az öreg medve ült egy nagy fa alatt. A fia elmondta neki, hogy mint áll a dolog. A vén medve erre belefújt egy sípba - jöttek is elő a vaddisznók! Mikor Rontót meglátták, mindnek ég felé állott a sörénye. - Na, válassz belőlük - mondta a medve. Rontó vágott egy sanyarún nőtt galagonyát, kiválasztott három disznót, amelyikről látta, hogy nem olyan vén, és maga előtt hajtotta őket hazafelé. Mikor az utcán meglátták a menetet, az emberek mondogatni kezdték egymás között: - Talán megbolondult ez a Rontó? Rontó hazaérve, behajtotta őket egy sövényből készült disznóólba. De bátyjai azt mondták: - Ha hazahajtottad, hát etesd is, mi nem adunk nekik egyszer sem enni, ha éhen döglenek is. - Nem is bízom rátok, mert akkor sohasem híznának meg. A bátyjai már alig várták, hogy jöjjön az etetés ideje. Látni akarták, mit csinál Rontó, hogy eteti meg a vadakat, mert még eddig nem etetett se marhát, se disznót. Hát délfelé veszi Rontó a vékát, leteszi a disznóól elibe, avval megyen a kamrába, kihoz három zsák csöves kukoricát, leteszi a véka mellé. Felnyitja a táblát, erre a két vaddisznó neki, szájtátva. Rontó teletöltötte a vékát csöves kukoricával, azt beleöntötte az egyik disznó szájába. Így töltött a másiknak is. Mire az elsőt megetette, már a másik tátotta a száját. Két zsákkal megettek. A harmadik nem kelt fel, bizonyosan jóllakott - gondolta Rontó. Eljön a másik etetés ideje, de a harmadik még akkor se kelt fel. Rontó arra gondolt, hátha farkasfoga van. Bebújt az ólba, lekuporodott, hogy megnézze, nincs-e valóban farkasfoga annak a disznónak. Mikor ki akarja nyitni a száját, a disznó megszólal: - Nem vagyok én disznó, hagyj engem pihenni, majd segítségedre leszek, mert én táltosló vagyok. Tavasz felé újra táltosló leszek, addig tart az átok, amelyet egy boszorkány hozott rám, amiért nem vittem el őt, ahová mondta. Hanem addig csapjál csak ki engem a kondába. Rontó úgy tett. A másik két disznó meg úgy hízott, mintha tapasztották volna rájuk a húst meg a szalonnát. Nem is csoda, minden alkalommal két zsák kukoricát ettek meg. Eljött aztán a karácsony hete, Rontóék is megölték a két nagy disznót. A disznóólat le kellett róluk bontani, mert az ajtón nem fértek ki. Hasadt is róluk olyan szalonna, akár hiszitek, akár nem, hogy a hátán volt három méter vastag, a hasán meg egy méter. Szekéren vitték fel a kertből, egy összetett kas színig volt vele. Rontó gondolta, hogy ez már rajtuk romlik, rászabadította az egész falut, hordott mindenki annyit, amennyiről gondolta, hogy elég lesz neki jövőig. De még egyikből is megvolt a két hátulsó sódar, a másik meg egészében megmaradt nekik. Amikor eljött a tavasz, a harmadik disznó, aki magát táltoslónak mondta, így szólt Rontónak: - Holnap készülj, mert holnapután útra megyünk. Rakd meg a tarisznyát. Mondd mindenkinek, hogy a vásárra hajtasz engem. Rontó úgy is tett. Azt mondta az anyjának, hogy már csak nem akar az a süldő megnőni, eladja, viszi másnap a vásárra. Az anyja sütött is neki hamuban sült pogácsát. Rontó útnak indult a süldővel. Egy madzagot a disznó lábára kötött, egy vesszővel meg hajtotta. Mikor kiértek a falu végére, a malac megrázkódott, és olyan táltosparipa lett belőle, hogy olyat nem mindenkor lehet látni. Aranyos nyereg volt rajta. Azt mondta Rontónak: - A nyeregtáskában aranyos ruha van, vedd fel, hogy te is mutass valamit. Rontó kivette az aranyos ruhát, olyan vitéz lett belőle, mint a pinty. Akkor azt kérdezte tőle a táltos: - Mit parancsolsz, édes gazdám? Azt felelte Rontó: - A szelet szeretném eloldani. A táltos egy kicsit gondolkodott, s így szólt: - Az bizony bajos dolog, de azért megcsináljuk, ha csak lehet. Ülj fel, egyébbel ne törődj csak jól fogózz meg. Avval a táltos elvágtatott vele, mint a forgószél. Rontó már megunta, annyi ideig mentek; meg is kérdezte a táltostól: - Meddig megyünk még, mert már feltört a nyereg, nem vagyok hozzászokva. - Elmegyünk a Kőszáli királyhoz, megkérdezzük, merre kell oda menni, ahol a szél meg van kötve, mert én még nem jártam arra, nem tudom a járást.

(folytatjuk)