A szélkötő Kalamona III. rész

Rontó egyre izgett-mozgott a nyeregben, még a ruhája is majd leszakadt róla. Mentek még három napot. Egyszer csak megállt a táltos: - Itt vagyunk, leszállhatsz most. Markolj port, kend be vele a sebeidet, meggyógyulnak egy minutum alatt. Rontó úgy is tett. Aztán széjjelnézett. Hát egy olyan szikla tetején voltak, hogy nem lehetett felegyenesedni az égtől. Ahol a legmagasabb a szikla, ott ül a Kőszáli király nagy varangyos lábszárral. Nagy körmével épp egy háromesztendős tinót tépett széjjel, mert vacsorázni akart. A táltos megkérdezte tőle, hogy merre van az út oda, ahová ők akarnak menni. Ahol megoldhatják a szelet. - Én megmondhatom az utat, de nem tudom, elértek-e rajta, mert az út éppen el van foglalva. Az ördögök versenyt futnak rajta, mert most van a királyválasztásuk. Amelyik legjobban tud futni, az lesz a király. - Az semmi, mondja csak meg. A Kőszáli király megmondta. A táltos útnak indult, Rontó is megfrissült közben. Mikor elérték azt az utat, ahol az ördögök szaladni akartak, hát volt ott annyi ördög, hogy nem látszott az út. A táltos megállt, várta, hadd induljanak el, majd utánuk mennek. Meg is indultak az ördögök, de egy ott maradt. Mikor már jól elhaladtak, a táltos is neki akart rugaszkodni, hogy megyen, de az ott maradt ördög erősen rimánkodott, hogy ő is hadd üljön fel, mert így talán elébe megy a többieknek, s ő lesz a király. Márpedig ha ő lesz a király, még segítségükre lehet! A táltos váltig nem akarta, gondolta, nehéz lesz kettő, mert lehetett az ördög hat vagy hét mázsa. Rontó azt mondta, hogy vigyék el, mert hátha rászorulnak majd. Így fel is kuporodott az ördög hátul a nyeregbe. A többiek mind úgy elszaladtak, hogy nem is látták őket. A táltos most ugyancsak nekirugaszko­dott, egy szempillantás alatt elibe vágott a sok ördögnek. Mikorára a többiek odaértek, ők már szembejöttek velük. A többit majd megölte a méreg. Így aztán ez az ördög lett a király. Õk meg folytatták a maguk útját. A táltos úgy ment most is, mint a vihar, még talán annál is sebesebben. Egyszer Rontó valami lánccsörgést hall; kérdi a táltostól: - Mi az? - A szél, a láncon! Nem bírja elszakítani, akárhogy rángatja. - Hiszen akkor már mindjárt odaérünk. - Biz az nem lesz még egyhamar. Hanem álljunk meg egy kicsit, egyél, én is eszek. Rontó leszállott, elővette a hamuban sült pogácsát. Jóllakott a táltos is, evett-ivott az is. Újra elindultak. Most úgy mentek, mint a villámlás, még annál is sebesebben. Mentek még vagy három hétig, akkor értek oda, ahol a szél meg volt kötve. Akkora lánc volt rajta, hogy minden láncszem, mint egy kád. Mikor a szél meglátta őket, elkezdett rimánkodni, hogy szabadítsák meg őt. Rontó leugrott, próbálta kinyitni a lakatot, de nem sikerült. A táltos azt mondta: - Már itt nem tudunk mit csinálni, vissza kell mennünk a Kőszáli királyhoz. Meg kell tőle kérdeznünk, hol a palotája a szélkötő Kalamonának. Aztán, Rontó gazdám, avval meg is kell verekedni, csak úgy tudjuk elvenni tőle a lakat kulcsát, vagy vele magával kell kinyittatnunk a lakatot. Vissza is fordultak azon az úton, amelyen jöttek. Most úgy mentek, mint a gondolat, még annál is sebesebben. Egyszer csak mondja Rontó a táltosnak: - Jó volna, ha találkoznánk azzal az ördöggel, amelyikből királyt csináltunk; nagyon fogadta, hogy majd meghálálja a szívességet. Alighogy kimondta, az ördögkirály ott termett. - Nem tudtátok a szelet eloldani? - kérdezte. - Nem bizony - mondta Rontó. - Most hová mentek? - Megyünk, megkeressük a szélkötő Kalamonát, aztán kinyittatjuk vele a lakatot. - De avval meg kell verekedni - mondta az ördög. - Nem baj - felelte Rontó. - Hát most visszasegítem, amit velem tettetek, mikor király lettem. Jöjjetek utánam. Avval megindult, a táltos utána. Egyenest a pokol felé tartottak. Mikor a pokolba értek, az ördögkirály elősípolta valamennyi ördögét, s azt mondta nekik: - Gyertek elő, van itt egy nagy kő a fegyverház ajtaja előtt, gördítsétek félre. Azok megtették. - Mehettek - mondta az ördögkirály. Azzal Rontóval bement a fegyverházba, fegyvert válogatott. Pengette a kardokat; egyet aztán odaadott Rontónak. - Ezt azért adom neked, mert a te kardoddal hiába vágod a Kalamonát, nem ér semmit, az nem fogja. De ha ezzel hozzálátsz, ez úgy vágja majd, mint a jó kés a szalonnát. Rontó felkötötte a kardot, kiment a táltoshoz. Az addig jóllakott zabszalmával. Rontó felült rá, újra mentek, mint az álom, még annál is sebesebben. Mentek egyenesen a Kőszáli királyhoz. Mikor az meglátta őket, kérdezte, hogy mire jártak. - Semmire - felelte a táltos. - Most már mennénk a Kalamonához, csak nem tudjuk az utat. A Kőszáli király megmondta, merre menjenek. Rontó újra felült a táltosra. Az ment, ment, úgy, mint a halál, még annál is sebesebben. Mikor mentek már vagy három hétig, látja Rontó, hogy valami fénylik messze. Kérdezte a táltostól: - Mi az? - Az a Kalamona palotája! Tiszta gyémántból van, oda kell nekünk mennünk. Három nap múlva ott leszünk. Csak most szállj le, és együnk. Rontó leszállott, lenyergelte a táltost, elővette a tarisznyáját. Volt még benne három pogácsa, megette, jót ivott. Vízben nem szűkölködtek, mert hiszen fellegek között vezetett az út. A táltos alig lelt magának ennivalót, elment arrébb, ott egy hófellegből evett egy kis darabot. Mikor jóllaktak, mindketten újra útnak indultak. Mentek tovább. Mikor már közel értek, kérdi a táltos Rontótól: - Hát aztán, gazdám, meg mersz-e verekedni azzal a Kalamonával? - Meg én. - De úgy hallottam, nem fogja a kard a testét. - Az az ördög, amelyikből királyt csináltunk, adott nekem egy kardot, azt mondta, ez vágja, mint a jó kés a szalonnát. A táltos megnézte a kardot. - Be jó, hogy felvettük - mondta. - Ez a kard megéri; igaz, hogy nehéz volt a fertelmes dögje, de már kipihentem.

(folytatjuk)