Apu, Anyu! Mesélj nekem!

•••

A szélkötő Kalamona V. rész

(népmese)

Rontó is rápattant a lovára, beugratott a kapu fölött. - Itt vagyok, te Kalamona. - Hogy mertél idejönni, te senkiházi? Mindjárt megfojtalak. - Ha hagyom magam. Azért jöttem, mert a szelet el kell oldanod. - A szelet csak akkor engedem el, ha megverekszel velem. - Én is éppen azt akarom. - Hogy akarsz verekedni, lóháton vagy földön? - Lóháton. - Kezdhetjük! Azzal felpattant a nagy táltosra, de olyan nagy volt, hogy a Rontóé édesdeden átbújhatott a hasa alatt. Kirántotta a kardját mindkettő, összecsaptak. A Kalamona mindjárt érezte, hogy kivel van dolga, hogy Rontó csakolyan erős, mint ő. Egyik se tudta megvágni a másikat. Elmentek messze egymástól, úgy vágtattak szembe. A Rontó táltosa ügyesebb volt, mint Kalamonáé, jó közel ment a másik táltoshoz, Kalamona túlvágott rajta. Rontó se volt rest, felhasználta az alkalmat, mindjárt lecsapta Kalamona jobb karját. Az leesett a földre, kardostól. Rontó még egyet adott neki, levágta a másik karját is. Akkor elkezdett rimánkodni Kalamona, hogy ne ölje meg. - Jól van - mondta Rontó -, nem öllek meg, hanem idehívom azt a sok királylányt azonnal a jégpalotából. Öljenek azok meg, ha megérdemled tőlük. Elkiáltotta magát, jöttek is azok rögtön. - Ha akarjátok - mondta nekik Rontó -, öljétek meg a gyalázatost. Azok meg is ölték egy perc alatt; amennyi hozzáfért, annyi ölte. Ezalatt Rontó királyának a lánya is felocsúdott a tornácon. Szétnézett. Kérdezte a sok királylánytól: hol is van ő tulajdonképpen? Azok megmondták neki, hogy már nincs oka félni, mert megszabadította őket Rontó vitéz. Rontó is ott termett, megkérdezte a lánytól, igazán az-e, aki. Az szóval is megmondta most neki. - Én is abból az országból való vagyok - felelte Rontó. - A vitéz úr megölte Kalamonát, én hát akkor a felesége leszek, mert az én apám annak ígért, aki a szelet elereszti! - mondta erre a királylány. Azzal Rontó nyakába ugrott, ölelte, csókolta. Persze aztán Rontó is. A többi királylány közben levetette a rossz ruhát; a jégház is elkezdett olvadni, mert nem volt, aki fújja rá a hideget, s a nap meg jól sütött, éppen július utolja felé járt az idő. Mindjárt hozzáfogtak, sütöttek-főztek, csaptak olyan lakodalmat. A lakodalom három napig tartott, ettek, ittak, mulattak. A táltosok is ettek kinn, mind a kettő, azt, amit leltek. Negyedik nap azt mondja Rontó: - Már induljunk hazafelé, mert úgyis ősz lesz, mire hazaérünk. Volt ott egy nagy szekér, abba belefogták Kalamona táltosát, mind felültek, éppen háromszázan voltak, de a nagy táltos úgy vitte őket, mint a semmit. Rontó meg a feleségét maga mellé ültette a nyeregbe, megindult elöl, a szekér utána. Volt a szekéren olyan hemzsegés, a sok asszonynak úgy pergett a nyelve, mint az orsó. Mentek, mint a gondolat. Három nap múlva elérték a Kőszáli király birodalmát, ott, ahol az út eltér hazafelé, meg amerre a szél meg volt kötve. Ott elkezdett gondolkodni Rontó, mert a lakatkulcsot ottfeledte. Vissza hiába mennének, mert a jégpalota elolvadt, mindent ellepett a víz. Ahogy ott gondolkodott, ott termett az ördögkirály, megkérdezte, mivel lehetne segítségére. - Hát azt kívánom, hogy ennek a sok asszonynak készíts itt egy palotát, hogy lakjanak benne, míg én elmegyek a szelet eloldani. Csak el ne felejtsem mondani: ezt a kardot edzd meg, hogy vágja a láncot is. Az ördögkirály elősípolta megint az ördögöket. Azok egy szempillantás alatt olyan palotát építettek, hogy nem akadt párja. Õ maga elszaladt; a kardot megedzette néhány perc alatt, vissza is jött vele, jó tűz volt a pokolkemencében. Rontó azt mondta, hogy várják meg itt, míg vissza nem jön, mert ha elindulnak, eltévednek. Felült a táltosra, a feleségét is elvitte magával. A többi bement a palotába, ettek-ittak, jó kedvük volt, elfelejtették, milyen sanyarú sorsuk volt. Ment Rontó a táltoson, mint a villám. Már mentek vagy három hétig. Rontó alig várta, hogy odaérjen, hogy a szelet megszabadítsa. Ahogy odaértek, Rontó leugrott a táltosról, kihúzta a kardot, úgy elvágta vele a láncot, mint jó kés a szalonnát. Egy perc alatt szabad lett a szél, elkezdett fújni. Õ meg felült a táltosra a felesége mellé, megindult visszafelé, mint a villámlás, még annál is sebesebben. Otthon, a Rontó falujában is észrevették, hogy fúj a szél, azon tanakodtak, ki oldozhatta el. Lett nemsokára eső is. Mire eljött a vetés ideje, a föld is megpuhult. Lehetett vetni. Rontóval három álló hétig vágtatott a táltos, míg elért oda, ahol a többiek maradtak. Azok jó ennivalóval várták őket. Mikor megérkeztek, Rontó lenyergelte a táltost, adott neki enni-inni, ő meg bement a feleségével a palotába. Itt újra megtartották a lakodalmat, három álló napig ettek-ittak, csak úgy folyt a lé meg a lé. Negyedik nap útnak indultak hazafelé. De mielőtt elindultak volna, Rontó felment a Kőszáli királyhoz, megköszönte az útbaigazítást, azzal megindult, most már végleg hazafelé. Ahogy csak tudtak menni, mentek három hétig. Ahogy elérték a Rontó országát, ott újra megpihentek. Rontó itt azt mondta a lányoknak, amelyik tudja a járást, az mehet már haza. Bezzeg mind tudta a járást! Elszéledtek. Ahogy Rontó ott maradt a feleségével, hozzáfogott nyergelni, hogy induljanak a király városa felé, hadd legyenek már nyugodtan az öreg király meg a felesége, hogy megvan a lányuk. De a felesége azt mondta: - Ne siessünk hazafelé, legyünk még itt vagy három nap. - Igen, de otthon nagyon nyugtalan lehet már királyapánk. - Ha kiállották már eddig, csak kiállják még három napig. Rontó azt gondolta, „ha te nem sietsz, én miért sietnék”. A táltosról levette a nyerget, elcsapta, hadd gyepeljen, volt ott jó gyep, a kőrisfaerdő ott volt. Ezalatt otthon, a király udvarában, megvolt a nagy bánat. Az öreg király nem örült neki, hogy fúj a szél, meg esik a szép csendes eső. Neki már eshetik, ha nincs lánya! Se nem evett, se nem ivott. Mondta is a feleségének: már látom, úgy vehetjük, mintha meghalt volna a lányunk; legalább temessük el úgy, mintha otthon halt volna meg. Mindjárt ki is híresztelte az országban, hogy aki csak járni tud, mindenki menjen a király udvarába, mert eltemetik a királykisasszonyt. Hej! csődültek a népek; már annyian voltak az udvaron, hogy alig fértek. A király kitétetett egy üres koporsót az udvar közepére, mert annyi népet hova tett volna a házban. Egy jótorkú ember elkezdte az éneket, a többi meg utána. Mikor egy éneket elénekeltek, a pálinkásüveg körüljárt. Így tartott három nap, három éjszaka. A király jajgatott, mint a szajkó, a felesége meg a földhöz verdeste magát. A király végül azt mondta: - Holnap lesz a temetés, senki ne menjen haza. Mikor itt már a negyedik nap megtetszett a hajnal, épp ekkor Rontó megkereste a két táltost. Az övét felnyergelte, a Kalamonáét meg vezetékhez kötötte. Felült a feleségével a nyeregbe. Megindult a táltos, mint a forgószél, egyenesen a fővárosba, toronyirányba, árkon-bokron keresztül. Az asszony elszunnyadt Rontó ölében; Rontó maga elgondolkozott, hogy milyen jó lesz, most már bizonyosan ő lesz a király. Ahogy gondolkodott, egyszer csak megáll a táltos, hát ott vannak a király városa szélén! Felköltötte a feleségét, mert a nap is már magasan járt. A városban már csak lépést mentek a táltosok. Egyszer hallanak valami éneklést. Kérdik egy gyerektől, miféle éneklés ez. - Jaj, lelkem, vitéz úr, hát nem tetszik tudni, hogy most temetik a királykisasszonyt, akit elvitt a Kalamona? Ahogy ezt a Rontó felesége meghallotta, azt mondta az urának: - Szóljon már a táltosnak, érjünk oda minél hamarabb. Rontó megsarkantyúzta a táltost, az, mint a villám, repült. Mikor a király udvarába értek, hát ott annyi nép volt, hogy ott volt tán az egész ország apraja-nagyja. Már éppen vinni akarták a koporsót kifelé. A király s királyné rá voltak borulva, úgy sírtak-ríttak. Rontó sarkantyúba kapta a táltost, odaugrott a koporsóhoz, s odakiáltott a királynak: - Mit sirat, királyapám, hisz itt a lánya? A vén király megdörzsölte a szemét, hogy jobban lásson. Hát csak ugyan a kedves lánya volt! Lett olyan öröme, hogy most meg azért sírt. Csókolta Rontót is meg a lányát is, nem tudott hová lenni boldogságában. - Ki vagy te, jó vitéz, hogy haza merted hozni a lányomat? Rontó helyett a lány felelt. - Az uram! - mondta. - Még csak lesz! - mondta a király. - Mi már megesküdtünk, még a Kalamona birodalmában. Megszólalt most Rontó is: - Én, királyapám, az a fiú vagyok, aki itt volt egyszer az anyjával, máléért. - Most már ismerlek, fiam, bátor vitéz vagy, megérdemled a lányomat. Bementek a házba, ott beszélgettek. A vén király meg kiszólt a sok emberhez, hogy senki haza ne menjen, mert holnap megtartják azért itt is a lakodalmat. Az asszonyok elkezdték egymásnak mondani: - Én mindig gondoltam, hogy hazajön a kisasszony. - Én mindig tudtam. - Lehetett azt gondolni - mondta a harmadik. Rontó ráparancsolt a kocsisokra, hogy viseljék gondját a táltosoknak, mert azoknak lehet köszönni, hogy itthon van a kisasszony. Aztán megkérdezte az öreg, hogy mikor akarják megtartani a lakodalmat. Rontóné azt mondta: - Én nem bánom, ha holnap lesz is! Kiüzent az öreg király a gulyásnak, hogy hajtsa haza a gulyát. Jött is már estére hazafelé, csak úgy szólt a harang a kövér tinókon. Bezzeg volt dolguk a mészároslegényeknek, míg a gulyát levágták. De még az asszonyoknak is, míg megsütötték, megfőzték azt a tenger húst. De hát kellett is egy egész országnak! Másnap alig virradt, már szólt a banda. Az udvaron terítettek. Jó idő is volt, meg a házban sem fértek volna meg. Három álló napig tartott a lakodalom. Rontó meg a felesége nagyon jól érezték magukat. Harmadik nap estére már alig volt a gulya marhából; a bor is fogytán volt. Akkor a vén király felállott, jó hangosan ezt mondta: - Hallgassatok ide, itt van ez a vitéz, ki eloldotta a szelet, megölte a Kalamonát, hazahozta a lányomat. Most elvette feleségül. Most hát jutalmul én átadnám neki a királyságot, ha ti nem haragudnátok érte. Én már úgyis öreg vagyok. - Mi haragudnánk? Mi is úgy akarjuk! Éljen az új király! – kiabálták a népek torkuk szakadtából. Rontó felállott. Előbb megköszönte az apjuknak, aztán meg a népnek. Erre az öreg király azt mondta: - Most már mindenki menjen haza, mert eljött a vetés ideje. Vetni kell, hogy jövőre legyen mit aratni. Az embereknek nem is kellett kétszer mondani, mind hazamentek. Rontóból nagyon jó király lett, az ő országában nem szedtek adót se. A Kalamona táltosával szántott magának. Egymagában megszántotta azt, amit azelőtt annyi sok ló meg ökör alig bírt megszántani. Az öregek elmentek falura lakni. Az új király élt a feleségével bú nélkül. Még most is élnek, ha meg nem haltak!

Barak László: Ki szelet vet | MESE TV