A Szerencse és a Tudomány I. rész

A Tudomány elindult egyszer a Szerencsével világot látni. Amint mentek, mendegéltek, az országúton egy juhászt találtak, aki az út mellett a juhait legeltette. Nyári idő volt, s nagy forróság, s így nem csoda, ha a két utas, mármint a Tudomány és a Szerencse, eltikkadtak a nagy hőségben.

- Te juhász - azt mondja a Tudomány -, nem adnál nekünk egy kicsi vizet?

- Vizem nincs - felelte a juhász -, de az ebédrevaló itt van elásva a földben egy fazékban, s azt szívesen odaadom.

A Tudomány s a Szerencse erősen eltikkadtak, s ezért elfogadták a juhász tejét.

- Hát te most már mit ebédelsz? - kérdezte a Szerencse azután, hogy megitták a tejet.

- Elég lesz nekem a hideg puliszka - mondja a juhász.

A Tudomány s a Szerencse megköszönték szépen a tejet, s azzal tovább ballagtak.

- Kárpótolni kellene valamivel ezt a jószívű pásztorfiút! - mondja egy darabocska idő múlva a Tudomány a Szerencsének.

- Nem bánom - szólt a Szerencse. Azzal megegyeztek, hogy a Szerencse továbbmegy, a Tudomány pedig visszamarad, s mikor a fiú déli álmát alussza, a Tudomány a fülén át bemászik a fejébe. Úgy is tettek, s míg a juhász aludt, a Tudomány a fejébe lopózott.

Mikor a fiú a kutyái ugatására felébredt, gondolkozni kezdett a sorsa felől, s elhatározta, hogy ő bizony nem tölti az egész életét a juhok mellett, hanem elmegy a városba, s utánalát valami olyan foglalkozásnak, ahol viheti valamire. Hazahajtotta tehát a juhokat, a gazdának megköszönte az iránta való jóságát, s másnap korán reggel bement a városba.

A ruhája nagyon szegényes volt, s emiatt nem akarták semminek felfogadni. Végül egy órásmester mégis megfogadta kocsisnak. A juhász beállott a lovak mellé, s azokat olyan jól kúrálta, hogy csakhamar az órásmesternek voltak a legszebb lovai az egész városban. A gazdája emiatt nagyon megszerette, s jó fizetést adott neki, és jól bánt vele. A juhász azonban nem elégedett meg azzal a munkával, ami a kocsiskodással járt, hanem elvégzett a ház körül azonkívül mindent, sőt míg az óráslegények délben ebédelni voltak, bement az órásműhelybe, s a megkezdett munkákat is bevégezte, de olyan jól és olyan pontosan, hogy az óráslegényeken is túltett. A dolog hamarosan feltűnt az órásoknak, s ezek megmondották a mesternek, hogy míg ők ebédelni járnak, azalatt valaki elvégzi a műhelyben a munkájukat. A mester erre elhatározta, hogy végére jár a dolognak. Másnap délelőtt elrejtőzött a műhelyben, s míg a legényei ebédelni voltak leselkedett. Hát egyszer csak látja, hogy jön a kocsisa, s az óráslegények félbehagyott munkáit mind elvégzi. Mikor a kocsis menni akart, a mester előjött a rejtekhelyéről, s azt mondotta neki, hogy ezentúl nem kocsisnak tartja, hanem ő lesz a műhelyben az első legény. A juhász szépen megköszönte a gazdája jóságát, s attól az időtől kezdve felcsapott órásnak. Olyan órát azután nem tudtak a műhelybe hozni, amelyet az új óráslegény ne tudott volna javítani.

Egyszer elterjedt a híre az országban, hogy a király órája elromlott, s akárhány órásmester és óráslegény próbálkozott, egyik sem tudta megigazítani, hanem még jobban elrontották. A király emiatt úgy megharagudott, hogy kihirdettette az országban, ezentúl csak olyan órásmester merjen az órájához nyúlni, aki meg tudja igazítani. Aki nem tud rajta segíteni, s mégis megpróbálkozik vele, azt a legsötétebb tömlöcbe vetteti, életfogytiglan. Ha megigazítja valaki, annak nagy jutalmat ad.

A kemény feltételek után senki nem mert többet az órához nyúlni, csak a juhászból lett órássegéd ajánlkozott, hogy ő megigazítja.

- Édes fiam, még igen fiatal vagy, gondold meg, az életeddel játszol - szólt a legényhez a király, mikor az kérte, hogy adassa oda neki az órát.

- Felséges királyom, egy életem, egy halálom, az úgyis a te kezedben van, engedd, hogy megjavítsam az órádat - felelte a legény bátran.

(folytatjuk)