A Szerencse és a Tudomány II. rész

Az ügyes, bátor beszéd megtetszett a királynak, s odaadta az órát. A fiatal órás előszedte a szerszámait, hozzáfogott a munkához, s alig mesterkedett az órával egy kicsi időt, az éppen úgy járt, mint azelőtt vagy talán sokkal jobban. A király nagyon megörült, hogy a kedves óráját a legény megjavította, s nagy jutalmat adatott neki, ráadásul oda is fogadta az udvarába.

Bezzeg jól folyt azután a juhászból órássá lett legénynek a dolga. A király asztalánál evett mindennap, s mivel akármi baja volt a királynak, mindenen tudott segíteni, úgy megszerette a király, hogy ő lett a legkedvesebb embere.

Haragudtak is rá emiatt a király szolgái, de sokáig nem tehettek semmit ellene.

Történt egyszer, hogy a király leánya valami csodálatos betegségbe esett. Nem szólott egész nap egy szót sem, s a kacagást is elhagyta. A király összehívatta, aki csak orvos, kuruzsló, javasasszony volt az országban, mind, de egyik sem tudott segíteni a királyleányon. A király ezért olyan mérges lett, hogy kihirdettette mindenfelé: aki a leányát szólásra bírja, vagy megnevetteti, annak nagy jutalmat ad; de aki nem tud rajta segíteni, s csak ok nélkül próbálkozik, arra százat csapat a pribékkel.

A szigorú feltételek eleinte nem riasztották vissza az embereket, sőt ellenkezőleg, amennyi tréfás, mókás ember volt, az mindegyik megjelent a királyi udvarban, de vesztükre; mert nem tudták megnevettetni a királykisasszonyt, s a király valamennyit deresre húzatta és a pribékkel megcsapatta.

Mikor már nem akadt több vállalkozó, előállott a legény, hogy ő, ha a király megengedi, meggyógyítja a leányát.

- Fiam - mondja neki a király -, tudom, hogy ügyes ember vagy, sok hasznodat is vettem, s ezért sajnálnám, ha a bőrödet kockára tennéd. Gondold meg jól a dolgot, mert én veled sem tehetek kivételt, s amit egyszer kimondottam, azt meg kell tartanom, s ha nem tudod megkacagtatni a leányomat, rád is mind a százat ráveri a pribékem.

A legényt nem ijesztették meg a király szavai, tovább is megmaradt a kívánsága mellett, s végül a király megengedte neki, hogy bemehessen a királyleány szobájába, s vele küldötte egyik szolgáját, hogy az azután neki jelentse az eredményt.

A királykisasszony még az ágyban feküdt, mikor a legény a király szolgájával belépett a szobába, s a selyemtakaró alól kinyújtotta a lábacskáit. A legény, ahogy ezt meglátta, odaugrott az ágyhoz, s megcsiklandozta a királyleány talpát, hogy az harsogó kacagásra fakadt, a két embert kikergette a szobájából s bezárta utánuk az ajtaját.

A király kíváncsian várta az eredményt, de a szolga, akit a legénnyel beküldött, azt hazudta, a királyleány nemhogy nem kacagott, de a legény szemtelenségéért úgy megharagudott, hogy még a szobából is kizárta őket. A király megparancsolta, hogy vezessék a dereshez a legényt. A pribék előkészítette a mogyorófa pálcákat, s már elindították az elítéltet, amikor odaérkezett a Szerencse.

- Bújj ki hamar a legény fejéből - mondja a Szerencse a Tudománynak -, mert a deresre bilincselve semmi Tudomány nem segít.

A Tudomány megfogadta a Szerencse szavát, kijött a legény fejéből, s helyébe a Szerencse bújt be. Alighogy ez megtörtént, a királyleány meglátta a derest az ablakából, s kérdezte:

- Mi az?

A szolgálója azután megmondta neki, hogy azt a legényt vastagon megpálcázzák, aki tegnap a királykisasszonyt nem tudta megkacagtatni.

- De hiszen az igazságtalanság - szólt a királyleány -, mert megkacagtatott! - s azzal kisietett az apjához, s elmondta neki a dolgot.

A király örömében azt sem tudta, hová legyen, hogy a leánya megszólalt. Rögtön kocsiba fogatott, s a leányával együtt a legényt kísérő menethez hajtatott, s megkegyelmezett a legénynek, de hogy a pribéknek is legyen dolga, megparancsolta, hogy a legény helyett húzzon százat a hazug szolga hátára. Amit a pribék nyomban meg is tett.

A legény a szabadulása után a királyleányt kérte feleségül, s a király hozzá is adta, s halála után a királyság is reá maradt.

A Tudomány és a Szerencse azóta is járják a világot. De csak azokon segítenek, akik arra érdemesek.