A szerencsekrajcár II. rész

- Hé, gyerekek! - kiáltottak az első kapu katonái - ti állítottátok meg várat?
- Mi! - felelt bátran Gyurika.
A katonák többet nem is szóltak, leszaladtak a garádicson, közrefogták a fiúkat, s felkísérték a várba. Vitték egyenest a király elé. Mert abban a várban a fekete király lakott. A király ott ült a tornácban, s hosszú szárú pipájából bodor füstöket eregetett. Hanem egyszerre csak kivette szájából a hosszú szárú pipát, s lekiáltott a fiúkhoz:
- Gyertek csak, gyertek!
Hiszen akár akartak, akár nem, menniük kellett, mert a katonák ott mentek mögöttük, s hajtották maguk előtt őket.
Így értek fel a pitvarba a király elé. Elöl ment Gyurika, utána a testvérei. Levették a kalapjukat, s köszöntek tisztességtudással.
- Adjon isten jó napot, felséges király!
- Adj' isten! - fogadta a király. - Hát miféle járatban vagytok?
- Felséges királyom, életem-halálom kezébe ajánlom, mi bizony szolgálatot keresünk, s úgy vetődtünk ide.
- Jól van, jól, de hát az én forgó váramat hogy mertétek megállítani? - riadt rájuk a király, s a szemöldökét haragosan összevonta.
- Felséges királyom, csak arra instálom - szólt Gyurika -, hogy testvéreimet ne bántsa, mert ők ártatlanok. Én dobtam meg egy krajcárral a kakaslábat, attól állott meg a vár.
- Miféle ördöngös krajcár lehet az? - kérdi a király.
- Az édesapám adta nekem, mikor eljöttünk hazulról. Ez volt az utolsó krajcárja, ezt is nekem adta.
Olyan szépen mondta ezt Gyurika, hogy a királynak kiesett a pipa a szájából, a szeméből kicsordult a könny.
- Hát csakugyan mind egy apának vagytok a gyermekei? - kérdezte a király.
- Felséges királyom - válaszolt Gyurika -, van még otthon tizenkét testvérünk!
- Tizenkettő! Tehát huszonnégyen vagytok! No lám, én király vagyok, s nekem csak egy unokám van, az is lány, fiam pedig egy sincs! Hm, hm! - megcsóválta fejét az öreg király, hogy reszketett bele a nagy fehér szakálla. - No, ne féljetek, fiúk, nem bántalak, hanem felfogadlak szolgálatba. De azt előre megmondom, hogy nálam igen nehéz ám a szolgálat. Van nekem egy ménesem, abban van ezerkétszáz aranyszőrű csikó. Ezeket kell megőriznetek, mert ha nem, karóba húzatom a fejeteket. Ám ha jól megőrzitek, urakká lesztek, királyi szavamra mondom.
Gyurika, bár a testvérei egy kicsit megszeppentek, egyszeribe azt mondta:
- Egy életünk, egy halálunk, felséges királyunk, elvállaljuk a ménest.
A király erre mind a tizenkét fiúval parolázott, aztán bort hozatott, s megitták az áldomást. Volt ott ennivaló is bőven, jól is laktak a fiúk, akár a duda.
- Hej - sóhajtoztak evés közben a fiúk -, ha édesapánknak s a testvéreinknek adhatnánk ezekből a jó falatokból!
Ebéd után a király hátravezette a fiúkat az istállóba. No, azt gondolhatjátok, hogy rengeteg nagy istálló volt ez. Hogyne, mikor ezerkétszáz paripa volt benne. Aranyszőrüktől csak úgy ragyogott az istálló belül, mintha ki lett volna világítva ezer meg ezer gyertyával. A jászoluk is színarany volt, s színarany a láncuk is, mellyel a jászolhoz kötötték. A fiúknak csak úgy káprázott a szemük a ragyogó fényességtől.
- No - mondta a király -, itt van az ezerkétszáz paripa. Mindenikre jut száz-száz. Most mindjárt kezdjétek is meg a szolgálatot, még ma éjjel künn kell hálnotok a réten.
A fiúk azonnal dologhoz láttak. Eloldozták a láncokat, s a paripákat kieresztették az udvarra százanként. Aztán elindultak a várból, ki a rétre. Elöl ment a legidősebb fiú a maga százával, utána a többi, leghátul Gyurika. Hanem, amikor éppen ki akart lépni a kapun, ennek a sarka mögött egy sovány, girbegörbe csikót pillantott meg. Visszafordult s megsimogatta.
- Hát te itthon maradsz? Úgy látszik, veled senki sem gondol.
- Úgy van, te jó fiú - szólt a csikó -, velem senki sem gondol.
Gyurika csodálkozva nézett a csikóra.
- Hát te tudsz beszélni? Miféle csikó vagy te?
- Táltos csikó, kis barátom. Köszönd, hogy megsimogattál, mert még sokszor veheted hasznomat. Az eddigi csikóslegények mind ütöttek-vertek, de úgy is vették hasznát.

(folytatjuk)