A világszép úrfi I. rész

Volt egyszer egy gazdag ember, s annak egyetlenegy fia, aki olyan szép volt, hogy szépségben nem találkozott párja kerek e földön, még azon is túl egy sánta arasszal. Aki látta, megcsudálta, s nem is hívták másként, ahol csak ismerték: a világszép úrfi.
Egyszer mit gondol, mit nem a világszép úrfi, azt mondja az édesapjának, hogy elmegy világot látni, s ha jártában-keltében magához illő leányt találna, meg is házasodnék, mert hát el is következett volt már annak az ideje.
Búsult a gazdag ember, félt, hogy kifogy egyetlen fiából, de hiába beszélt, hogy így meg úgy, nem kell messze földre menni feleségért, találkozik idehaza is hozzája illendő, nagy volt az eltökélés a világszép úrfiban, kötélen nem lehetett volna odahaza tartani.
Na, felkészülődik a világszép úrfi, visz pénzt elegendőt, puskát is akaszt a vállára, s nekivág a világnak. Megy, mendegél erdőkön-mezőkön által, hetedét ország ellen, s találkozik többek közt egy öregasszonnyal. Hogy, hogy ne, elég az, hogy beszédbe elegyednek, s a világszép legény elmondja, hogy mi járatban van.
- Hej, fiam - mondotta az öregasszony -, tudnék én egy hozzád illendő leányt, aki hercegkisasszony, s a legszebb leány kerek e világon. Te szép vagy, fiam, hanem tenálad még százszorta szebb ez a leány, márpedig az föltette magában, hogy csak olyan legénynek lesz a felesége, aki szépségben vetekedik ővele.
Kérdi a világszép úrfi:
- Hol, merre lakik a hercegkisasszony, öreganyám?
- Az a fehér kastélyban lakik, világszép úrfi, de én azt hiába mondom neked, ha elébb el nem mégy a veres-hegyi öregemberhez. Ennek olyan csudavize van, hogy ha abban megmosakodol, szebb lész a Nap fényénél is. Várj, csak fiam, várj! Nesze, adok neked egy pálcát, ezt a kezedbe kell fognod, s úgy megnövekedik az erőd, hogy még egy óriás sem bír el veled. Ha aztán a Veres-hegyig elvergődhetel, vissza ne tekints, amint a hegyoldalon fölmégy, akármi hangot hallasz, mert bizony mondom neked, kőbálvánnyá változol.
Megköszöni a világszép úrfi a pálcát s a jó tanácsot, azzal az öregasszony eltűnt, mintha a föld nyelte volna el, ő meg ment tovább. Megy, mendegél a világszép úrfi, s mikor az égen felragyogott a Vacsoracsillag, betért egy kis házba, ha szállást adnának éjszakára. Abban a kis házban egy öreg halászember lakott egymagában. Köszön a világszép úrfi illendőképpen, az öreg halász fogadja.
- Ad-e szállást öregapám?
- Adok, fiam, szállást is, vacsorát is, jó szívvel. Ihol, éppen megfőtt a halászlé, ülj a bogrács mellé, s egyél, amennyi beléd fér.
Az öreg halász letette a bográcsot a szoba földjére, s leült melléje, nemkülönben a világszép úrfi is leült a földre, s kanalazta a fáintos halászlevet, közben-közben hajtogatták a boros kulacsot. Vacsora után kérdi a halász:
- Ugyan bizony mi szél vetett erre, fiam?
Mondja a világszép úrfi, hogy mi járatban van, csak azt nem tudja, hogy jó úton jár-e.
- Hát, a veres-hegyi öregember errefelé lakik, fiam, de már azt nem tudom, hogy kerülsz a színe elé, vagy sem. Rengeteg erdőn kell általmenned, s annyi ott a betyár, mint égen a csillag, földön a fűszál. Azt mondom hát neked, vesd le ezt az úri gúnyát, öltözz az én rongyos gúnyámba, akkor talán nem bántanak.
A világszép úrfi meg is fogadta az öreg halász tanácsát, s reggel mikor tovább akart menni, felöltözött a rongyos gúnyába, hogy csak úgy fityegett róla a rongy s a mindenféle madzag. Elbúcsúzik az öreg halásztól, köszöni erősen a szállást s a jó vacsorát, de még a rongyos gúnyát is, azzal nekivágott a rengetegnek. De még egy jó puskalövésnyire sem haladott az erdőben, elébeszökik egy betyár, megforgatja amúgy magyarosan a fokosát, s nagyot kiált:
- Megállj, világszép úrfi! Hiába öltöztél rongyos gúnyába, tudom, hogy ki s mi vagy. Ide a pénzedet!
- Majd holnapután, vaskedden - mondotta a világszép úrfi s ő is megforgatta a feje fölött a pálcát, mit az öregasszony adott neki, s hát uramteremtőm, csak úgy zsibolygott, pezsgett a testében a szertelen nagy erő, s úgy eldöngette a betyárt, hogy ropogott belé minden csontja s porcikája.

(folytatjuk)