A világszép úrfi II. rész

De bezzeg most a betyár fogta könyörgésre s ígért a világszép úrfinak mindent, csak ne üsse többet.
No, nem is ütötte többet, ott hagyta a betyárt s meg sem állott a Veres-hegy aljáig. Nekiindul a hegynek, de mit látnak szemei! Jobbról-balról, mindenfelől csupa kőemberek állottak, s ámbátor ezeknek meg sem mozdult a szájuk, szörnyen kacagtak, hahotáztak, mindenféle csúfondáros szavakkal illették.
- Még szebb akarsz lenni, ugye?!
- A világszép hercegkisasszony kéne, ugye?!
- Hihihi-hahaha! Abból ugyan nem eszel!
Így beszéltek a kőemberek, s mintha a föld alól is kiabált volna vagy ezer ember, olyan szörnyű zúgás-búgás, zimóré kerekedett körülötte, hogy ha hirtelen be nem dugja a fülét mohával, bizony megsüketül. De mondhattak akármit, csúfondároskodhattak, a világszép úrfi sem egy szót nem szólt, sem vissza nem tekintett, csak ment ki a hegy oldalán, elébb, elébb, meg sem állott, míg a hegy tetejére nem ért.
Hej, szeme-szája tátva maradt a veres-hegyi ősz öreg embernek, amikor meglátta a világszép úrfit.
- Hát, te hogy tudtál idejönni?
- Én úgy, ahogy, öregapám, elég az, hogy itt vagyok, s addig el nem megyek, míg aranyvizéből meg nem mosdom.
- Jól van, fiam, csak mosdjál, én nem bánom. Ebből még nem mosdott ember fia, mert aki a Veres-hegynek indult, mind kőbálvánnyá változott. Szerencséd, hogy nem tekintettél vissza!
Az ősz öregember megtöltött egy aranytálat aranyvízzel, a világszép úrfi megmosdott benne, azután megtörölközött selyemkendőbe, s csakugyan szebb lett még a napfénynél is.
Na, most már mehetett a fehér kastélyba. A Veres-hegy tetejéről el lehetett látni a fehér kastélyig, pedig volt az onnét hetvenhét mérföldre is, de úgy ragyogott, csillogott a gyémántfödele, hogy amint közelebb-közelebb ért a világszép úrfi, majd megvakult a nagy ragyogástól.
Három nap s három éjjel folyton-folyvást ment a világszép úrfi, s mikor a herceg városába ért, csináltatott magának szép aranyos gúnyát, úgy ment a fehér kastélyba. A herceg éppen ott ült a tornácban a leányával, s ahogy az udvarba lépett a világszép úrfi, összecsapja a kezét a hercegkisasszony.
- Nézz oda, apám, de szép legény! Ez igazán hozzám illendő.
Fölment a világszép úrfi a palotába, fogadták nagy szívességgel: azt hitték, hogy királyfi.
Mondta a világszép úrfi:
- Nem vagyok én királyfi, felséges herceg, csupán nagygazda az apám. Az igaz, hogy van neki pénze elég.
- Már akárki fia vagy, nem bánom - mondta a hercegkisasszony -, te lész az én uram, nem más!
A hercegnek nemigen tetszett a dolog, mondta is, hogy sok királyfi kérte a leányát, de már ha így van, legyen így, s azzal vége.
Egyszeriben befogattak négy fehér lovat üveges hintóba, elhozatták a világszép úrfi apját, aztán csaptak lakodalmat, hét országra szólót.
Még ma is élnek, ha meg nem haltak.