A zsíros bundás ember II. rész

Na, már örvendett az ördög, hogy ez már béválik nekie. Másnap megin elment az ördög hét mérföldre, messzire. Akkor is csak ilyen vegyítéket csinált a leánynak. Paszulyszemeket hamuval, hogy azt is szemelje ki, s mire hazajön, akkorrá se meleg, se hideg ne legyen, főzze meg.
Megint csak sírt a leány, búsult. De megint csak odamentek a galambok, kiszemelték, másnap is rendelkezésre tudott állni az ördögnek.
Már örvendett az ördög, hogy ez éppen bé is válik és veszi feleségül. Úgy is vót már, hogy elveszi feleségül.

Vót az ördögnek egy János nevű fia. János megszerette Juliskát. Akkor gondolta magában: inkább ő veszi el, mint az apja.
Azt mondja egyszer Juliskának:
- Én is ördög vagyok, de sajnállak tégedet. Én - azt mondja - veled együtt elszökek, s felmegyünk a felvilágba, felviszlek tégedet is.
Ej, örvendett Juliska!
- Jó lesz, jó lesz bizony. Csak már indulnánk!
- Már akkor indulunk - azt mondta -, mikor az apám hét mérfődre menyen el, ne jüjjen vissza olyan hamar haza.
Várták az időt. Telt-múlt az idő, várták, hogy mikor jelenti ki az ördög, hogy elmenyen hét mérfődre.
Na, egyszer sok idők elteltivel mondta az ördög, hogy mindenre jól vigyázzanak, mer hét mérfődre menyen s későre jün vissza.
E kell nekünk! - gondolta Jánoska és Juliska.

Akkor egyszer csak felkerekedtek, Jánoska, az ördögfiú, Juliskával. Elindultak, elmentek.
Hát amint mentek, mendegéltek, már fel is érkeztek a felvilágba. Egyszer az mondja Juliska Jánoskának:
- Jaj, édes Jánoskám! Hogy íg a jobb arcom!
- Na, baj van, mer már fut utánunk apám, az ördög! Na, mit csináljanak?
- Te hamar változzál által templomnak, s én egy fiú leszek itt mellette.
Hamar átváltoztatta Juliskát templommá, s ő volt egy fiú koldusfiú.
Na, menyen az ördög rohanva seprűnyélen, és kérdezi a koldusfiútól:
- Te, nem láttál errefelé menni egy fiút meg egy leányt? Ilyet meg ilyet.
- Én nem láttam semmit - azt mondja. - Mind itt állok a templomnál, várom az alamizsnát, mer keveset kapok.
- Nem azt kérdeztem, te! Láttál itt egy fiút...
- Én mindennap itt szoktam állingálni.
Na, látta, hogy nincs kivel beszélni, futott az ördög a seprűnyélen, nyargalta bé az egész világot, hogy megtalálja őket.

Akkor, mikor már nem égett Juliskának az orcája, visszaváltoztatta megint leánynak. S mentek tovább. Amint mentek-mendegéltek, egy jó hajtásnyira alig mentek, már megint égett Juliskának az arca.
- Jaj, édes Jánoskám, megint éget az arcom.
Na, megint átváltoztatta a leányt búzafődnek, ő meg egy fiú volt, őrizte a búzát.
Menyen arrafelé az ördög nagy dühösen.
- Te fiú, nem láttál errefelé menni egy fiút meg egy leányt?
- Úgy járnak erre a madarak, hogy nem tudok velek bírni.
- Nem azt kérdeztem, te! Nem láttál errefelé egy fiút s egy leányt?
- Majd egy hét múlva csak learatjuk.
Na, elment az ördög, látta, hogy ezzel nincs mit beszélni. Benyargalta az egész főd gyomrát, hogy keresse meg őket.
Akkor aztán nagy sietve hazamentek. Amíg az ördög mindenfelé bódorgott, ők hazaérkeztek.

Mikor hazaérkeztek Jánoskával, meglett a nagy öröm; ölelték, csókolták a leányukat. Na, örvendeztek Jánoskának is, és azt mondták, maradjan ott velek. S legyen Juliska a felesége.
Megvolt a nagy öröm. Egyszer csak megint mondta Juliska, hogy erősen ég az orcája. Na, mit tudjanak csinálni? Hamar olvasztottak egy csomó szurkot, s odaöntötték a kapu elejibe.
Futtat is aztán seprűnyélen az ördög, menyen bé Juliskáért. Ahogy futott, belefutott a forró szurokba. S beleragadt seprőstül, mindenestül. Mérgében a föld megnyílott alatta, s eltünt örökre.

Itt a vége, fuss el véle!