Az állatsógorok II. rész

Akkor megismerte János, hogy a Feketekánya neki a középső húga révén a sógora. Mentek is mindjárt a kastélyukba. Mulattak, vacsoráztak, kérdezi János, hogy hallották-e hírét Tündérszép Ilonának.
- Már én nagy földeket bejártam Feketekánya létemre, de én még sohasem hallottam róla!
Megy másnap reggel János, mendegél a nagy pusztaságokban, hát hirtelen eléje röppen a Csergőszarka.
- Eredj előlem, Csergőszarka, mert felrúglak, hogy hetet bokázol!
- Nono, sógor - így a Csergőszarka -, nem ismersz meg?
Akkor János megismerte, hogy a legkisebb húga révén ez a Csergőszarka neki a sógora. Mentek is nagy örömmel a kastélyába. Reggelig mulattak. Közben kérdezte János:
- Tündérszép Ilonának megfordult-e legalább a híre felétek?
- De meg ám! - így a Csergőszarka. - Itt lakik az a hetedik korpahegyen innen, a maga kastélyában. A kastély tetején ül egy kakas, az vigyázza a házat. Ha az hamarébb meglát, mint te őt, akkor be se menj a kastélyba. De ha te látod meg hamarébb, leesik, és beléphetsz.

Megy János nagy örömmel, de ahogy a várkapuba ér, látja, hogy éles, eleven kardok suhognak a kapu szájában. Elbúsulta magát, de aztán azt gondolta: ,,Egy életem, egy halálom, minek legyek Tündérszép Ilona nélkül?"
Belépett. Addig a kardok megálltak a csapkolózásban.
Ment János hetvenhat üres szobán keresztül. A hetvenhetedikben megpillantja Tündérszép Ilonát. Éppen aludt, a kardja a falra volt akasztva. János is fáradt volt. Huszonegy ólomgolyó húzta a szempilláját. Fölakasztotta a kardját a feje fölé, lefeküdt a földre. Elaludt.
Mikor fölébredt a lány, látja ám, hogy egy idegen legényféle alszik a szobájában. Mindjárt a kardjához kapott, hogy lekaszabolja, amiért odamerészkedett.
De azután azt gondolta, hogy nem teheti, mert az idegen is lekaszabolhatta volna őt, amíg aludt. Az sem tette.
Hanem amikor János fölébredt, akkor kérdezte tőle a lány:
- Hol jársz te itt, ahol a madár se jár?
- Tégedet kereslek szerte a világon, mert apámak olvastam a könyvében, hogy a világ leggyönyörűbb teremtménye te vagy, Tündérszép Ilona! Elgondoltam, hogy egy életem, egy halálom, nélküled nem lehetek!
- Ha már annyit fáradoztál - így Tündérszép Ilona -, én a tiéd, te az enyém, legyünk egymásé!

Így éltek aztán egy hétig. Mikor fogytán volt az élelemük, Tündérszép Ilona elment vadászni abba az erdőbe, ahová csak neki volt bejárása. János nem mehetett vele. De hogy ne unatkozzon, azt mondta neki a lány, addig járja végig a kastély kilencvenkilenc szobáját. A századikba ne menjen be, mert abból nagy baj kavarodik.
De Jánost éppen a századik szoba után hajtotta legjobban a kíváncsiság. Odament, binyitott, hát uramfia! - egy kilencfejű sárkány volt a falra szögezve, de még földszögeztében odaszólt Jánosnak:
- Ó, János, de régen vártalak, hogy nem jöttél előbb? Csöppents egy csöpp vizet a lábamra!
János csöppentett. A szög eleresztette a sárkány lábát.
- Csöppents a kezemre is!
János csöppentett. A szög eleresztette a sárkány kezét.
- Csöppents a mellemre is!
János csöppentett. A szög teljesen eleresztette a sárkányt. Azzal az se szó, se beszéd, kihussant az ablakon, ment Tündérszép Ilona után, fölkapta, vitte a sárkányok tanyájára.

János ezt nem tudta. Várta, csak várta Tündérszép Ilona visszaérkezését. De már sötétedett, nem jött. A legény bolyongott a kastélyban, a kertben. Egyszer hallja, hogy az istállóban nyerít, kapar egy ló. Odament hozzá.
- Mi bajod, édes lovam, amikor van szénád, van zabod, van italod?
- Van szénám, van zabom, van italom, de nincs már szép gazdasszonyom! Elragadta a kilencfejű sárkány!
- Tegyünk róla, hogy visszaszerezzük - mondta János.

(folytatjuk)