Az állatsógorok III. rész

A ló bólogatott, János fölpattant a hátára, meg sem álltak a kilencfejű sárkány kertjénél előbb. Tündérszép Ilona nagy szomorúan sétált benne. János a nyergébe kapta, mint a szél, vágtattak haza. De félúton sem járhattak, a kilencfejű sárkány lova is nyerített, kapart az istállójában. Odament a kilencfejű sárkány:
- Mi bajod, édes lovam? Van szénád, van zabod, van italod?
- Van szénám, van zabom, van italom, de nincsen már szép gazdasszonyom!
Akkor tudta meg a sárkány, hogy itt járhatott János. Mindjárt a lovára ugrott, szélnél sebesebben repült, Jánost meg Tündérszép Ilonát félúton utolérte.
- Egyszer már megkegyelmeztem az életednek, amikor a szögről leeresztettél, de most nem menekülsz!
Azzal csak egyet szorított Jánoson, annak vége lett.

Ezen Tündérszép Ilona annyira elsírta magát, hogy az erdő madarai fölriadtak. Odaszálltak János szárnyas sógorai. Tündérszép Ilonával pedig szélnél sebesebben elvágtatott a kilencfejű sárkány.
Akkor aztán a szárnyas sógorok hárman hatfelé repültek. Hoztak élesztő füvet, gyógyító követ, forrasztó erejű nyárfalevelet. Megkenegették a sárkány körmei nyomát, így aztán János fölébredt.
- Minek ébresztettetek életre, kedves állatsógoraim, mikor Tündérszép Ilona ölében álmodtam!
A sógorai azt válaszolták:
- Álmodtál volna örökre, de most nem alhatsz, amikor Tündérszép Ilona vár rád!
- Csak tudnám, hogy jutok el hozzá!
- Elmégy a kilencfejű sárkány anyjához szolgálni. Követeld ki tőle béredül azt a csikót, amelyik holnapután éjfélben születik. A többi majd megy a maga útján.

Úgy is lett. Este János már beköszöntött a kilencfejű sárkány ördöngös anyájához:
- Szerencsés jó estét, kedves öreganyám!
- Szerencséd, hogy öreganyámnak szólítottál, különben tüstént békává változtattalak volna! Mi járatban vagy erre?
- Szolgálatot keresek.
- Jó helyen jársz, éppen bérest keresek. Mennyiért állsz hozzám?
- Azért a csikóért, ami holnapután éjfélkor születik.
- Azt nem adom. Nálam három nap egy esztendő. Adok rá háromszáz forintot.
- Akkor olyan gazdát keresek, ahol lóval fizetnek! - emelte a kalapját János.
A végén megegyeztek a csikóban.

Másnap János legelni hajtotta a lovakat.
Az öregasszony vasgereblyével megvakarászta őket, Jánost föltarisznyázta, egy liter bort is adott neki, amitől a fiú elszenderedett. Amikor fölérzik, nincsenek a lovak sehol. Elszomorodott, de eszébe szökkent, hogy van neki egy tűzcsiholó acélja meg kovaköve. A kettőt összecsihhantotta, megjelent előtte egy ősz öregember.
- Mi a bajod János? - kérdezte.
- Nem egyéb, mint az, hogy az ördöngös vénasszony lovai elszöktek. Most aztán vége az életemnek!
- Egyet se búsulj - mondta az öregember, hanem látod azokat a kácsákat a vízen, hát a kötőféket vágd a fejükhöz, mindjárt lóvá lesznek!
János úgy is cselekedett. Estig legeltetett, amikor hazahajtott, az ördöngös öregasszony mérgelődött, hogy ez a János ugyanvalóst nagyobb bűbájos lehet, mint ő, ha vissza tudta varázsolni a kacsává lett lovakat.

(folytatjuk)