Az angyalbárányok I. rész

Volt egy szegény asszonynak három fia, akik közül a két nagyobbik nagyon lusta volt. Elküldi az anyja a legnagyobbik fiát, keressen szolgálatot, mert már nincs egy betevő falatjuk sem. Nagy duzzogva útnak indult a fiú. Útközben találkozik egy öregemberrel:
- Hová igyekszel, édes fiam? - kérdi az öregember.
- Szolgálatot keresnék öregapám uram, ha találnék valahol.
- Akkor csak maradj mindjárt nálam! - mondja a jószívű öregember. - Énnálam csak három napig tart az esztendő. Nem lesz egyéb dolgod, csak egy juhnyájam van, azt kell mindennap a legelőre hajtanod; de ha megindulnak, mindenütt a nyomukban járj, ne tereld őket vissza, csak menj mindig amerre ők vezetnek. Itt van egy kis ládika, ebbe hozz haza egy csomót abból a fűből, amiből majd a bárányok legelnek. Itt meg egy kis üveg, ebbe hozz abból a vízből, amiből isznak. Én mindennap megnézem, hogy milyen fűből esznek, s miféle vízből isznak.
A fiú megígérte az öregnek, hogy mindent rendben elvégez. Másnap reggel kihajtja a juhokat legelni. Ment a nyáj szépen magától a legelőre. Egy szelíd kisbárány mindig a fiú oldalához szegődött, s néha-néha hozzádörzsölte az oldalát. A durva pásztor oldalba lökte szegényt, s káromkodott, hogy miért adja át neki a kullancsot. Nemsokára egy rozzant hídhoz értek, aminek se karfája, se deszkája nem volt, csak egy vagy két gerenda feküdt az oszlopokon. A bárányok egyenként mind átmentek a rossz hídon, legutoljára maradt a legszelídebbik, s mintha bíztatná pásztorát, hogy csak belé fogódzkodjék, egészen hozzáment, ránézett, hogy csak jöjjön vele. De a lusta fiú dünnyögve fordult vissza:
- Hadd menjenek ezek a bolond állatok, ha úgy tetszik őkelméknek, én bizony nem akarok arról a rossz hídról lehemperegni.
Egy idő múlva jönnek a bárányok szép rendben vissza, s hazafelé tartottak.
- No, most mit csináljak? - gondolja magában a fiú. - Milyen füvet tegyek a ládikába, milyen vizet az üvegcsébe, mikor ezek a bárányok egy harapást sem ettek, egy kanálnyit sem ittak?
Kapja magát, tesz valami füvet a kis ládába, s merít egy forrásból egy üvegcsébe, azzal indul a nyáj után. Kérdezi otthon az öregember:
- No, édes fiam, hát megjöttél a nyájjal? Hadd lám, milyen füvet ettek, s milyen italt ittak?
Odaadja a fiú a kis ládát és az üveget. Az öregember a fejét csóválta.
- Jaj, fiam, te nem abból hoztál, amiből ezek ettek-ittak. Holnap majd csak abból hozz ám.
Második nap újra kihajtja nyáját a lusta fiú. Megint úgy tett, mint tegnap. A szelíd kisbárányt megint elkergette az oldalától, s nem ment utána a bárányoknak a hídon túl. Ott várta őket a hídfőnél, míg vissza nem jöttek. Akkor aztán újra tett valami füvet a ládikájába, s a folyóról vizet merített az üvegcsébe, azzal hazahajtotta a bárányokat, úgysem kellett azoknak egy harapás fű sem, s a vízre sem néztek rá. Az öregember megint csak a fejét csóválta. Harmadik nap is csak úgy tett a lusta pásztor, mint az első kettőn. Aznap este azt mondja neki az öregember, mikor hazaérkezett:
- No, édes fiam, kitelt a szolgálatod, hát mit kívánnál bérbe: egy tál aranyat, vagy a lelked üdvösségét?
A fiú nem sokáig gondolkozott.
- Adja ide kend azt a tál aranyat.
Az öregember előhozott egy tál fényes aranyat, s a fiú szűrujjába töltötte. Másnap reggel a fiú alig várta, hogy megvirradjon és hazaindult. Útközben befordult egy kurta kocsmába. Eszik-iszik kedvére. Mikor leitta magát, mind kivették a szűrujjából az aranyat az ivópajtásai, őt meg otthagyták. Csak olyan üres kézzel ment haza, mint amilyennel elment.
Második fiát is elküldi a szegény asszony szolgálni. Az sem volt jobb a bátyjánál. Ő is ugyanúgy járt az öregember bárányaival. Ő is egy tál aranyat kért az öregtől bérnek a három nap elmúltával. De a kocsmában, mikor hazafelé ment, mind elkártyázta a sok szép aranypénzt. Ő is üres kézzel ment vissza az anyja házába. Szomorkodott a szegény asszony, hogy miből tartsa már ő a gyermekeit, ha mindenük elfogy, s ha a két nagyobb fia sem keres egy árva garast sem?

(folytatjuk)