Az angyalbárányok II. rész

A legkisebb fia vigasztalta:
- Ne sírjon, kend, édesanyám, majd elmegyek én szolgálni, majd hozok én kendnek pénzt.
Az anyja váltig marasztalta, hiszen olyan kicsi még, de a kisfiú csak elment egy reggel. Amint ment, mendegélt, találkozik az öregemberrel.
- Hová, hová, édes fiam? - kérdezi az öreg.
- Szolgálatot megyek keresni édes öregapám uram. Szegény édesanyám majd meghal már éhen, alig van egy betevő falatja. Segíteni szeretnék a nyomorúságos életén.
- No, te jó fiú vagy, látom - mondja az öregember. - Szívesen a szolgálatomba fogadlak. Ha akarod, maradj nálam, nem lesz semmi bajod.
A fiú elment az ősz emberrel. Mondja neki a házánál az öreg:
- Édes fiam! Nem lesz más dolgod, csak a juhocskáimmal a legelőre menni. Nálam pedig három napból áll az esztendő, nem kell tovább szolgálnod. Itt van egy kis ládika, tedd a szűröd ujjába, meg ezt a kis üveget is. A ládikába tégy abból a fűből minden nap, amiből a bárányaim esznek, az üvegbe pedig meríts abból az italból, amit isznak. Érted?
- Igenis, értem - mondta a kisfiú.
Mikor másnap a bárányokat a mezőre hajtotta, az a szelíd kisbárány, amelyiket a bátyjai maguk mellől elrugdostak, szüntelenül az oldala mellett sündörgött, s hízelegve dörgölőzött hozzá. A kis pásztor nagyon megszerette a báránykát, simogatta, cirógatta. Mikor a régi, rozzant hídhoz értek, a bárányok egymás után szépen átmentek a gerendán. De a kisfiú előre megijedt, hogyan tud ő majd azon átmenni. A kisbárány biztatólag nézett rá, s megszólalt:
- Ne félj, ne félj, édes kis pásztorom! Csak fogódzkodj meg a gyapjamba, majd átvezetlek én.
A kisfiú megfogadta a bárányka szavát. Gyapjába fogódzott, s nagy vigyázva szerencsésen átment a hídon. A bárányok mindig mentek, mentek, úgy, hogy a kis pásztor nem győzött eléggé csodálkozni rajtuk, mert se nem ettek, se nem ittak. Egy idő múlva egy kis kápolnához értek. Ámult, bámult a kis pásztor, lekapta a kalapját, s alig mert rájuk nézni. A bárányokból átváltozott angyalok mindnyájan a kápolnába léptek, s egy szép angyal, az, aki mint bárány a kis pásztor oldalához szegődött, őt is bevitte. Az angyalok az oltár elé térdeltek, egy pap ostyával és borral megáldoztatta őket, s a kisfiúnak is nyújtott. A kisfiú ládikájába is tett egy ostyát, üvegcséjébe pedig szentelt bort. Azután kimentek mindnyájan a kápolnából. Az angyalok újra megrázkódtak, s újra bárányokká változtak át. A fiúcska levett kalappal, ájtatosan ballagott utánuk. A rossz hídnál megint átsegítette az a szép kis szelíd bárány, az a szép angyal. Hazaérkeztekor kérdi az öregember:
- No, kedves fiacskám, hoztál a fűből, meg a vízből, amit a bárányok ettek és ittak?
- Jaj, édes öreg apámuram - mondja a kisfiú -, nem bárányok azok, hanem valóságos angyalok!
Ekkor elbeszélte, miket látott. Azután odaadta a ládikát és az üvegcsét az öregnek, hogy olyat ettek és ittak az ő bárányai, ami azokban van. Az öregember mosolygott.
- No, kedves fiacskám, látom, hogy te derék, becsületes fiú vagy. Teljesítetted a kötelességedet. Most válassz: egy tál aranyat kérsz-e bérül, vagy a lelked üdvösségét?
- Isten látja lelkemet, édes öregapám: a tál aranyat is szeretném, mert földhöz ragadt szegények vagyunk, de a lelkem üdvösségét még jobban szeretem. Én azt választom.
- Jól választottál, édes fiam! - mondja a jó öregember. - Mivel a lelked üdvösségét előbbre tetted a földi kincsnél, megérdemled, hogy abból is juttassak neked; mert nekem minden hatalmamban áll: én vagyok az Isten.
A fiúcska térdre borult előtte. A Jóisten pedig három tál arannyal töltötte meg a szűre ujját, s áldásával bocsátotta útnak hazafelé. Otthon aztán nem fájt többet az édesanyjának a feje, mert a sok kincsből holtuk napjáig boldog életet éltek.