Az eszes gyermek I. rész
(népmese)

Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl volt, volt egy szegény ember. De olyan szegény volt, hogy alig élhetett egyik napról a másikra. Egyszer a feleségének lett egy fiúgyermeke. Azt mondja az ember:
- Na, feleség, ezt a fiúgyermeket adjuk a kollégiumba. Én örökké szegény voltam, legalább ez tanulna, pap lenne belőle, lenne boldog, amíg él.
Az ember járogatni kezdett mindenfelé, hogy a fiát valahova vennék föl a kollégiumba. De sehol nem akarták felvenni, mert szegény. A gyermek nevelődött, nődögélt, amint nődögélt, hát esze kezdett lenni, kezdett okosodni. Egyszer a gyermeknek azt mondják a barátai egy vasárnap:
- Gyere, menjünk az erdőbe madarászni!
Mikor az erdőbe értek, olyan vihar kerekedett, hogy azt hitték, el kell veszni. A gyermekek az erdőben széjjelfutottak, a szegény ember fia meg felmászott egy nagy fára. Akkora fa volt az, hogy az esőt kifogta, egy csepp eső nem érte a fiút. A gyermek aztán a fa alá lefeküdt, elaludt, a többiek hazamentek, ő meg egyedül ott maradt az erdőn. Az apja keresni kezdte, de nem találta sehol. Hazamegy az apja, mondja az anyjának:
- Na, feleség, a gyermekből kifogytunk. Nem találom sehol sem.
Utánaállnak mind a ketten, feleségestül, hogy a fiukat megkeressék. Találkoztak egy gyermekkel, kérdi tőle az ember:
- Az én fiamat nem láttad ekkor s ekkor valahol?
- Én láttam, vasárnap elmentünk az erdőbe madarászni, s mikor megérkeztünk, jött egy nagy eső. Mi szerteszéjjel futottunk, ő ott maradt az erdőn.
Aközben a gyermek felébredt a fa alatt, s elkezdett sírni. Amint ott sírdogál, odamegy hozzá egy nagy ember.
- Miért sírsz, fiam?
- Van miért... mert már nem tudom, merre menjek haza.
- No, hadd el, fiam, ne búsulj azért, elvezérellek én haza, csak bízd reám.
Megfogja a gyermek kezét, s vezeti magával. Amint mennek, egy helyt a föld megnyílik, s mennek be, a föld alá. Olyan szép világos helyre jutottak, mintha lámpák égtek volna. Azt mondja a nagy ember a gyermeknek:
- No, fiam, fogadj engem apádnak, mert én leszek ezentúl az apád!
A gyermek apjának fogadta a nagy embert. Az csinált neki egy kicsi szekeret, csinált neki nyilat s mindenfélét, amivel játszhat.
Egyszer azt mondja a gyermek az apjának:
- No, apám én a játékról lemondok, nem játszom többet, kéne nekem egy ló s egy szekér.
Azt feleli a nagy ember:
- Látom, fiam, gazdálkodni akarsz, ahhoz van kedved, hát én veszek neked lovat s egy szekeret. Gyere, menjünk el ketten, itt meg itt van egy város, abban a városban van egy király. Annak a királynak van ménese. Válassz ki a ménesből egy lovat, s megveszem neked!
Kapják magukat, s el is mennek abba a városba, a királyi kastélyhoz. Bemennek a királyhoz, köszönnek neki. Azt mondja az ember a királynak:
- Felséges atyám, idejöttem evvel a gyerekkel, mert kedve volna neki gazdálkodni; ha van eladó lova, megvennénk.
- Jól van - mondja a király -, éppen van.
Bementek az istállóba, hát olyan ezüstszőrű paripák voltak ott, amilyent sose láttak. A nagy ember kérdezgette a fiútól, melyiket vegye meg, de annak egyik se tetszett.
Volt az istálló szögletében egy olyan hitvány ló, hogy mikor lefeküdt, úgy kellett fölhúzni a földről. Azt mondja a fiúnak:
- No, te fiú, ha azt akarod, hogy jó lovad legyen, engem végy meg! Ha megveszel, jótett helyébe jót várj!
Azt mondja a fiú az apjának:
- No, apám, ezt vegye meg nekem!
- Hát te mit akarsz csinálni avval a hitvány lóval?
- Nem bánom, nekem csak ez kell.
(folytatjuk)
Iszkiri Zenekar: Tél, tél, tél | MESE TV