Az özvegyasszony lábosa I. rész

Volt egyszer valahol a nagyvilágban egy özvegyasszony. Ennek az özvegyasszonynak volt egy gyönyörűséges szép leánya; de olyan szép volt, hogy a napra lehetett nézni, de reá nem. Csak az volt a baj a leánynál, hogy igen sápadt volt, mert a nagy szegénység miatt kevés volt az ennivalójuk.

Szerencsések voltak, hogy volt egy jó lábosuk. S a szomszédjukban lakott egy halász, s ennek a felesége mindennap elkérte a lábost, hogy süssenek benne halat. S mikor visszavitte, egy-két halat vitt nekik is.

Hát egyszer az özvegyasszony elment valahová; a lány otthon maradt. S átment a szomszédasszony, hogy elvigye a lábost. El is vitte, megsütötte benne a halat, vissza is vitte már, s vitt benne három szép halat. A leány erősen éhes volt: gondolta nem várja meg az anyját, ő biza egy halat megeszik. Meg is ette, ízlett erősen, de nem lakott jól. Gondolta, még egyet megeszik. Megette a másodikat is. Hát még nagyobb étvágya lett tőle. Már egyúttal megette a harmadikat is. Nem maradt egy se. Azt gondolta, majd megmondja az anyjának, hogy nem hozott a szomszédasszony semmi halat.

Na, úgy is lett. Jött haza az anyja, látja, hogy a lábos otthon van.

- Jaj, édes leányom - azt mondja -, hát nem kérték el a lábost?

- Abiza elkérték, már haza is hozták.

- Na, s aztán nem hoztak benne semmit?

- Nem.

Megyen át az asszony a szomszédba.

- Szomszédasszony kérem, ez nem szép dolog! Most már úgy kezdi, hogy nem is hoz semmit a lábosért? Mert csak úgy ingyen oda nem adom!

- Jaj, édes szomszédasszonyom, bizony én vittem, megfizettem érte: három szép hallal!

- Hű, teringette, faszekere! Az a rossz leány biztosan mind megette!

Hazament, s rátámadt:

- Hát ilyen hazug vagy!

Fogta a leányát s megverte, erősen ütötte-verte. Hát éppen arrafelé jött egy kocsi, a királyfi maga ült a kocsiban.

- Jaj - azt mondja -, asszonyom, asszonyom, mért veri úgy az a leányt?

- Hogyne verném - azt mondja -, mikor látja a királyúrfi, milyen sápadt, sovány, és mégis annyit fon: egész éjjel s egész nap mind csak fon! Tönkretette magát a fonással, mindennap egy motolla fonalat fon meg.

- Na, már azért ne üsse olyan nagyon! Adja nekem ezt a leányt! Ha már olyan fürge, eleven, meg aztán szép is, elviszem a palotámba, elveszem feleségül.

Haj, örvendett az asszony, hát hogyne: ilyen szegény leányból királyné lesz!

Hazaérkezett a királyfi, s megmondta az apjának, hogy ő biza elhozta ezt a szép leányt, neki nagyon megtetszett.

- Eleinte csak azért hoztam mert megsajnáltam, erősen ütötte az anyja, hogy mért fon olyan sokat. Mert minden nap egy motolla fonalat font meg. De aztán megszerettem, s apámuram, ez veszem el feleségül!

- Már olyan hirtelenjében el nem veheted! Először, mert szegény, nem a mi familiánkba való, másodszor meg aztán lássuk, hogy tud is ez igazán annyit fonni! Egy motolla fonalat egy nap egy teremtés nem fonhat! Akármilyen serény legyen is. Hanem kipróbáljuk fiam! Egy hónapig le kell fonjon harminc motolla fonalat. Aztán megengedem, hogy feleségül vedd.

Na, béteszik a leányt egy üres szobába. Nem volt ott egyéb semmi a kendernél, de kender aztán annyi, teli a szoba! Azt mondták neki, hogy fonja éjjel-nappal, nem báják, csak legyen kész a hónap alatt a harminc motolla fonal. Aztán akkor megcsinálják az esküvőt.

Hej, de keservesen sírt a leány! Nem is fogott neki fonni: úgysem tudja megfonni azt a rengeteg kendert! Nem is fogott neki, csak sírdogált.

(folytatjuk)