Az arany nyílvessző I. rész

Egyszer volt , hol nem volt, hetedhét országon is túl, volt egyszer egy király, s annak egy olyan kertje, amilyent még ember szem nem látott.
Mert ez a kert - úgy tudjátok meg - csupa selyemfüvet termett.
De hiszen teremhetett, nem volt abban a királynak semmi öröme. Ami nappal termett, éjjel mind leette valami ménes, de hogy miféle ménes, azt senki lélek nem tudta.
Állítottak oda strázsát, nem egyet, de százat. Hanem éjjel tizenkét órakor csak fújni kezdett az álomszellő, azzal lehullottak lábukról a strázsák, aludtak reggelig, mint a fekete föld.
Búsult a király, nem tudta már, mitévő legyen. Egyszer aztán kihirdette az egész országban, hogy annak adja a leányát s fele királyságát, akrárki fia-borja legyen, aki a kertet megőrzi.
Hiszen jöttek mindenfelől, nemcsak az országból, de idegen földről is: hercegek, grófok, bárók s válogatott cigánylegények. De szégyenszemre mind haza is mehettek, mert egy sem tudott ébren maradni. Mindenkit levert a lábáról az álomszellő.
Volt a király országában egy szegény özvegyasszony, és annak egy derék, ügyibevaló fia. Híre volt ennek a legénynek hét pusztahatárban, még azon is túl, mert soktudó volt, s azt beszélték a népek róla, hogy a jövendőt is megmondja, amikor olyan kedve kerekedik.
Hát ez igaz volt-e, nem volt-e, azt nem tudom, elég az, hogy ez a legény is elindult szerencsét próbálni. Süttetett az anyjával hamuban sült pogácsát, azzal elindult, s meg sem állott, míg a király városába nem ért. Ment egyenesen a király színe elé, s jelentette, hogy egy élete, egy halála, megőrzi a selyemkertet.
- Jól van, fiam - mondá a király -, ezt már nekem sok ezeren mondták, de még egy sem őrzé meg. Hanem én neked is csak azt mondom, amit a többinek, hogy itt a kezem, nem disznóláb, neked adom a leányomat s fele királyságomat, ha megőrzöd a selyemkertet.
Kimegy a legény a palotából, megy a kertbe. De amint a kapun be akar lépni, elejébe tippen egy egérke, s megszólítja:
- Áldjon meg az Isten, te jó legény, adj nekem egy falás kenyeret, reggel óta semmit sem ettem!
- Hát én hogyne adnék - mondá a legény -, nesze, te szegény egérke, egyél.
Elévette tarisznyájából a hamuban sült pogácsát, tört belőle egy jó darabot, s odaadta az egészet.
Megeszi ott mindjárt az egérke a pogácsát, s mondja a legénynek:
- No, te legény, jótétel helyébe jót várj! Sok-sok ezer legényt megállítottam én ez előtt a kapu előtt, s kértem, hogy adjanak egy falás kenyeret, de nem adott egy sem. Hát ha nem adtak, úgy is vették hasznát. Hallgass ide, te legény, tudom én, hogy miben jársz. Látod-e azt a kicsi hasadékot a kerítésen? Menj oda, sétálj a hasadék mellett, aztán ne félj, fújhat tőled az álomszellő, el nem alszol. Éjfélkor majd jő a tündérkirály ménese nagy dobogással, szörnyű nagy nyerítéssel. Te pedig ne csinálj semmi egyebet, csak dobd a ménes elé ezt az arany nyílvesszőt. Aztán lefekhetsz, alhatsz, reggelre úgy megnő a selyemfű, hogy övig ér. Hanem azt megmondom neked, hogy addig meg ne nyugodjál, míg azt az embert le nem győzöd, akinél a nyílvesszőt megtalálod, máskülönben ő elragad magával az alsó világba.
Megköszöni a legény az arany nyílvesszőt, elbúcsúzik a legény az egérkétől, aztán megy a hasadékhoz, s ottan sétál fel s alá.
Hát egyszer csak fújni kezd az álomszellő. Eleinte a kerítés fölött, aztán a kerítés hasadékán keresztül is. Jön a ménes nagy dobogással, nyerítéssel: volt ott ezer aranyszőrű paripa, ha nem több. No, de a legény nemigen számlálta, hanem fogta a nyílvesszőt, s a ménes elé dobta.
Azzal lefeküdt a kerítés tövébe, s úgy aludt, mint a bunda.
Jön reggel a király, nézi a kertjét, s szeme-szája tátva maradt a nagy álmélkodástól. Jönnek az udvarbéli népek is. Keresik a legényt, s hát ott fekszik a kerítés tövében. Felrángatják, talpra állítják, s kérdik tőle:
- Te őrzéd-e meg a kertet, hé?
- Biz’én, hé, nem is ti, hé! - felelt a legény.
De bezzeg másképp beszéltek vele mindjárt. Felkapták a legényt, s úgy vitték a király elé.
- Ember vagy, fiam - mondá a király. - Amit ígértem, meg is tartom, neked adom a leányomat s fele királyságomat.
Mondja a legény:
- Köszönöm nagy jóságát, felséges királyom, de én addig meg nem házasodhatom, míg a nyílvesszőmet vissza nem kerítem.
Eleget marasztalta a király, de még a királykisasszony is, mert első látásra megtetszett neki a legény, de a legény nem maradt. Azt mondta: menni kell, a föld fenekéről is elékeríti azt a nyílvesszőt.
Hát jól van! A királykisasszony feltarisznyálta, s indult a legény a nyílvessző után.

(folytatjuk)