Az arany nyílvessző II. rész

Ment, mendegélt hetedhét ország ellen, s mikor éppen a hetedik ország szélén járna, találkozik egy kocsissal, akinek nyílvessző volt a homlokában. Nézi, nézi, hát ez az ő nyílvesszeje. Kérdi a kocsist:

Ugyan bizony, barátom, minek hordod a homlokodban azt a nyílvesszőt?

Feleli a kocsis:

- Hiszen nem hordanám én, csak ki tudnám húzni, de még nem akadt ember, aki kihúzza.

- Hát mit fizetsz, ha én kihúzom?

Ígérte a kocsis, fizet ő száz pengőt is szívesen.

- Nem kell nekem a pénzed - mondá a legény -, csak taníts meg mindenre, amit tudsz, mert úgy szemlélem a képeden, hogy te sokat tudsz.

- Jól van - mondá a kocsis -, mindenre megtanítalak, amit tudok, csak húzd ki a nyílvesszőt.

Megfogta a legény a nyilat, s úgy kirántotta, mintha ott sem lett volna.

Gondolta magában a kocsis: ,,No, megállj! Hát te vagy az a híres legény, aki a homlokomba dobtad a nyílvesszőt, hiszen majd megtanítalak én!"

Azután pedig hangos szóval azt mondja:

- Hát gyere, én mindenre megtanítalak, amit tudok, de azt előre megmondom, hogy úgy megtanulj mindent, hogy többet tudj, mint én, mert különben a mátkádat többé bizony nem látod.

- Jól van - mondta a legény -, csak menjünk.

Azzal elindultak ketten, s beértek egy rengeteg erdőbe. Volt ott az erdőben egymás mellett három nagy kazal fa, s azt mondja a kocsis:

- Ülj fel az egyiknek a tetejére!

Felül a legény, a kocsis meg alája gyújt. Úgy kiégett a fa a legény alól, hogy még a ruhája sem perzselődött meg.

- No, tudsz-é annyit, mint én? - kérdi a kocsis

- Dehogy tudok, dehogy tudok - felelt a legény.

Felülteti a második kazalra, azt is kiégeti alóla. De ennek még füstje sem volt, úgy elégett. Felülteti a harmadik kazalra, azt is eléget, sem füstje, sem lángja nem volt.

Kérdi ismét a legényt:

- Na, tudsz-e annyit, mint én?

- Tudok-e? Tudok én tízannyit is! - felelt a legény.

Volt ott egy kis patak. A legény keresztülbucskázott a fején, s egy kis hal lett belőle. Azzal a patakba belefordult, s úszott lefelé nagy vígan. Uccu neki! A kocsis keresztülbucskázik a fején, lesz belőle egy nagy hal, s úszik a halacska után. De kicsi volt a patak, s nem tudott oly sebesen úszni, mint a halacska.

No, hanem egyszer csak a patak beleszakadt egy tóba. Ott már a nagy hal tudott jobban úszni. Szerencsére mire utolérte a nagy hal, már a túlsó parton volt a kicsi halacska, hirtelen kiugrott a tóból, keresztülbucskázott a fején, s jegygyűrű lett belőle.

Történetesen éppen arra sétált egy királykisasszony. Fölvette a gyűrűt, s az ujjára húzta.

Megszólal a gyűrű:

- Felséges királykisasszony, most a tóból mindjárt kiugrik egy nagy hal, s egy szép úri legény lesz belőle. Kér téged szép mézesmázos szavakkal, hogy add neki a gyűrűt, de te csak mondjad neki:

- Addig nem adom, míg ezen a tón keresztül olyan aranyhidat nem csinálsz, amilyet még emberi szem nem látott.

Úgy lett, ahogy a gyűrű mondta. Kiszökik a nagy hal a tóból, dali szép úri legénnyé változik, hogy a királykisasszony szeme bizony megakadott rajta, s kéri a gyűrűt szép, simándi, mézesmázos szavakkal. De a királykisasszony azt mondja:

- Neked adom szívesen, ha ezen a tón keresztül olyan aranyhidat csinálsz, milyet még emberi szem nem látott.

Azzal a királykisasszony hazament, s ahogy belépett a szobájába, kitágult az ujján a gyűrű, lekoppan a földre, s hát olyan szép legény válik belőle, hogy még szebb a másiknál.

Mondja a legény:

- Felséges királykisasszony, az a másik legény holnap eljön a gyűrűért. Tedd meg nekem azt a szívességet, hogy mikor a gyűrűt által akarod adni, ejtsd a földre.

Még nem is szólhatott a királykisasszony, a legény keresztülbucskázott a fején, s ismét gyűrű lett belőle. A királykisasszony fel is húzta az ujjára.

Másnap reggel kinéz a királykisasszony az ablakon, s hát a szeme csak úgy káprázott a szertelen nagy fényességtől: ott volt az aranyhíd a tó felett. De ha ott volt, jött az úri legény is, s kérte a gyűrűt. A királykisasszony mindjárt le is húzta az ujjáról, de mikor által akarta adni, elejtette, s az - halljatok csodát! - egyszerre apró kásaszemekké változott.

Na hiszen, fogja magát az úri legény, keresztülbucskázik a fején, kakassá változik, s szedegetni kezdi a kásaszemeket.

Az ám, de abban a szempillantásban egy kásaszemből kicsike bogárka lett, s az a kicsi bogár felmászott a falra, s ott felült egy puskának a sárkányára. Nem vette ezt észre a kakas, s mikor a kásaszemeket összeszedte, összeverte a szárnyát, s elkezdett kukorékolni.

- No, te nyílvesszős legény, többet akartál tudni, de most a begyembe kerültél, szabadulj ki innét, ha tudsz!

Hiszen a kicsi bogárnak sem kellett több. Megnyomta a puska sárkányát, elsült a puska, s úgy szárnyon lőtte a kakast, hogy többet az nem kukorékolt. Akkor nagy hirtelenséggel ő is kakassá változott, összeverdeste a szárnyát, s elkezdett kukorékolni.

- Kukurikú, tündérkirály kocsisa, többet tudtam, mint te, mert különben te győztél volna le engem!

Azzal ismét legénnyé változott. Megköszönte a királykisasszonynak nagy jóságát s ment vissza az ő mátkájához.

Hej, volt nagy öröm! Csaptak olyan nagy lakodalmat, hogy hét országra ment a híre, s olyan nagy volt a vigasság az országban, hogy hét esztendeig sem lehetett látni szomorú embert, csak egyetlenegy síró gyermeket láttam. Az is azért sírt, mert a tyúk kikapta a kezéből a mákos kalácsot.

Aki nem hiszi járjon utána.