Erős János III. rész
(erdélyi népmese)
Jönnek haza délben a pajtások, s hát terített asztal s főtt hús, ebéd várja őket. Kérdik Jánost, hogy s mint bánt el avval a babszem borzzal.
- Hát én csak úgy - mondja János -, hogy szálfa közé csíptettem a szakállát. Ha úgy tetszik, megnézhetjük.
Nézték is volna azok, csakhogy már akkor nem volt ott a babszem. Éppen havazott egy kicsit, hát a hóban szántott szálfa nyomán utána indultak. Hanem az is csak egy ideig tartott, mert egy lik szájánál úgy odalett minden nyom, mintha a föld nyelte volna el. Mondja János:
- Ide kellett, hogy bémenjen, menjünk most utána!
Bezzeg, hogy odalett a társak minden bátorsága alászállni a likon, csak János maradt egyedül. Csak annyi, hogy egy jó hosszú kötélen aláereszkedék. Amint leért, még nem is olyan nagy idő múlvást egy valóságos eleven országban találta magát. Elindult a nagy fa szántotta nyomon, s elért egy rézvárat, s abban egy gyönyörűséges szép leányt. Elbeszéli a szépséges leánynak, hogy ő ki s mi járatbeli.
- Hej! - mondja a leány. - Bajos dolog legyőzni, hanem itt egy rézgyűrű, ezt húzd az ujjadra, s tüstént száz ember erejével bírsz!
Átvette János nagy köszönet mellett, s avval továbbindult a maga útjára, amíg előtalált egy gyönyörű ezüstvárat s abban egy szépséges ezüstleányt. Elmondja a leánynak, hogy ő ki s mi, hol jár s mi a célja.
- Haj! - mondja a szépséges ezüstlány. - Erőst nehéz azt a babszem borzot legyőzni, hanem itt egy ezüstgyűrű, ezt húzd az ujjadra s tüstént háromszáz ember erejével leszel erősebb! Hátha megsegít!
János nagy köszönettel vette a gyűrűt s avval addig ment tovább a maga útján, míg egy aranyvárba ténferedett, s akadt abban olyan gyönyörűséges aranyleányra, kinél különb a Nap leánya sem lehetett. Elmondja itt is nagy ízibe, hogy ki ő s miért keveredett erre.
- Ej, te szépszál legény - mondja az aranylány -, ezt a pöttöm embert nehéz legyőzni, hanem itt egy aranygyűrű, ezt húzd az ujjadra s hatszáz ember erejével többet bírsz vele, hátha javadra lesz! Aztán épp jókor vetted erre a célt. Legyen tudtodra, olyan természetű az a pöttöm, hogy egy álló hónapig egyet sem aluszik, hanem akkor úgy elalszik, hogy egy áldott hónapon át örökös-örökké csak álmodik egyvégbe. Most jár le az álomhónap s ilyenkor csak félerővel bír.
Avval megmagyarázá Jánosnak, hogy hol térjen jobbra, hol azután balra, hol menjen előre s avval Isten nevében útjára bocsátá.
Hát jól van, alig ér bé János a nagyalvó palotájába, az ajtó nyílására megébred a babszem. Kiáltott Jánosra akkorát, hogy a palota talpig megcsendült belé.
Ökölre mentek, birokra keltek s csaptak olyan viaskodást, hogy a palota fehérmárvány padlója is mind szilánkokra szakadt a lábuk nyomán. Csak annyi, halák-é, hogy Isten segítségével Jánosé lett a viadal; fejét meghajtotta, s visszatért a jött úton az aranylányhoz. Azt mondja ott:
- Na, szépséges aranylány, én legyőzém azt a toportyánt, ha te is úgy, mint én, én a tied, te az enyém, legyünk mi egymásé! Ásó, kapa s a nagyharang síró szava válasszon el minket!
Az ezüstleányt s a rézleányt is magához véve a lik szájához értek. Akkor a rézlányt beültette a kantárba, amelyiken ő is lejött, s megrántá a kötelet. Mert, hogy szavam egymásba öltsem, mikor János béereszkedett a likon, társai azt ígérték, hogy egyikük napközben állandóan őrt áll a lik szájánál. Jól van, hát felhúzzák a szépséges rézleányt. Hanem amint János helyett egy csudaszép leányt láttak kiszállani a kantárból, szinte egymás szemét kaparták ki, hogy melyiké legyen. Na, hát felhúzták az ezüst, fel az aranyleányt is. Hanem volt csudálkozás a szépséges aranylány láttára, még a szájuk is tátva felejtődött belé. Csak akkor eszmélkedtek fel úgy ahogy, mikor az aranyleány rájuk kiáltott, hogy eresszék már vissza azt a kantárt János után is.
(folytatjuk)
Mikola Péter - Rajzolok egy szép világot | MESE TV