Erős János IV. rész

Mit gondolt, mit nem János, mikor a kantár leért, maga helyett egy követ tett a kantárba, maga pedig félreállt a liktól. Bezzeg jól gondolta, okos ésszel tette, mert a feleútról úgy visszaereszték a kötelet, hogy a kő hét singnyire fúródott a földbe. Na, nem volt mit tenni Jánosnak, árva lelkének, mint útnak indult szétnézni az alsó világban, ha valahol szolgálatot kapna. Addig ment-mendegélt, míg estére kelve egy kis kunyhóhoz keveredett. Lakott abban egy vak emberpár. Az asszony éppen puliszkát főzött. János, mert erőst meg volt éhezve, odaosonkodott s a puliszka felét egy szempercre elvevé. Azt mondja az ember, mikor a puliszka elfogyott:

- Hallád-e, te anyjuk, kisebb puliszkát főztél ma, mint máskor?

Erősködött az asszony, hogy ő most is egy kupa lisztből főzött. De csak annyi, hogy másikat kellett főzzön. János ennek is csak szorgosan megette a felét, s a vak ember újból éhesen maradott. A szegény asszony Istent hívta tanúul, hogy ő újból egy kupa lisztből főzött puliszkát.

- Na jó! - mondja a vak ember. - Akkor valaki van a házunkban - s nagyot kiált, hogy ki van a házban.

- Mi tűrés-tagadás, biz az én volnék - felelte János.

- Hát osztán ki s mijáratbeli vagy?

Elpanaszolja János, hogy s mint áll a dolga. Azt mondja akkor az öreg, hogy erőst nehéz dolog innen a felső világba jutni. Hanem ide nem messze van egy griffmadár, akinek a fiait a hétfejű sárkány minden esztendőben meg szokta enni. Éppen most van itt az ideje, hogy a fiúkat felfalatozza. Ha János legyőzné a sárkányt, az öreg griff örömében jószívvel felvinné.

Útnak eredt János a fészek felé. Bezzeg hogy ideje is volt, mert ment a sárkány is üvöltéssel okádva a lángot. Hanem istenes szerencsével János lett a győztes. Lett öröm erre a griff-fiúk között, de örvendezett az anyagriff is úgy, hogy azt se tudta, hogy mi lenne a kívánsága ezért a vitézi tettéért. Mondja János, hogy semmi egyéb, csak szállítaná fel valahogy a felső világba.

- Na, te derék legény - mondja a griff -, én felsegítelek. Ölj le egy bivalyt! Annak a bőréből készíts átalvetőt! Annak egyik felét töltsd meg vízzel, a másik felébe rakd belé a bivaly húsát, azt tesszük a hátamra, s ha útközben fordítom a fejem jobbfelé, húst löksz a szájamba, ha fordítom belfelé, akkor vizet öntesz belé! S gondod legyen reá, hogy ezt mindig megtedd, mert ha nem, visszazuhanunk!

Na hát csak annyi, hogy jól felkészülve útnak indulnak, de mentek is annyi ideig, hogy mire kiérhettek volna, hús, víz, minden elfogyott. Akkor osztán a szívességet megköszönték egymásnak, s egyik erre a másik arra, ki-ki a maga útjára fordult.

Megy, mendegél János, s elétalál egy hétesztendős forma gyermeket, aki őrizte a disznókat. Kérdi tőle:

- Ki fia volnál te, édes gyermekem?

Mondja a fiú:

- Azt mondja anyámasszony, hogy én az Erős Jánosé vagyok, de az én apámuram Vasgyúró, aki egy rossz, verekedő ember.

Bezzeg, hogy Jánosnak se kellett több, ölbe kapta, kedves fiának mondotta, ölelgette, csókolgatta s kiadta a parancsot, hogy a disznókat azonnal hajtsa haza.

- Hogy hajtsam haza most délben - mondja a gyermek nagy megrökönyödve -, hiszen a Vasgyúró apámuram éktelen haragra gerjedne!

- De már most én, a te édesapád, Erős János parancsolok neked, s nem Vasgyúró.

Hát a gyermek félve is, örvendezve is szót fogadott, János pedig követte hazáig.

Na hiszen, lett is volna nemulass a gyermeknek, mert rohant neki Vasgyúró nagy fenekedéssel, hogy most porrá töri minden íze-csontját. Hanem akkor eléállott János is, a szemére hányva minden bűnét.

A Vasgyúró erre elszégyellette magát, lehajtotta fejét, sarkon fordult és eloldalgott a háztól. Tán még most is vándorol az Istenadta.

János aztán a szépséges aranyleányt feleségül vette, még ma is boldogul élnek, ha meg nem haltak.