Jégország királya II. rész

- Hát aztán mi szeretnél lenni? - kérdé a király.
- Én bizony azt gondoltam, hogy jó volna királynak lenni.
- Ú-úgy-e te! Azt hiszed, az olyan könnyű? Hej, fiam, nehéz hivatal az! Csak tudja, ki próbálja.
- A’már igaz - mondá János -, de én azért megpróbálnám.
- Jól van - mondá a vörös király -, mondok neked valamit. Nekem nincs fiam, csak egyetlenegy leányom, de erre nem szeretném hagyni az országot, mert gonosz a szomszédunk. Hallottad-e már hírét Jégországnak? Ott van az a világ végén, még azon is egy sánta arasszal túl. Ennek az országnak a királya már sok borsot tört az orrom alá. Egész életemben arra törekedtem, hogy elfoglaljam az országát, de nem lehetett, mert ahány katonát odaküldöttem, az mind jéggé fagyott. Egy egész ármádiám áll ott megfagyva, egy tapodtat sem tudnak mozdulni a helyükből. Hej, hány herceg vállalkozott már, hogy így, hogy úgy elfogják a jégkirályt, minden katonáját, de még egy sem tért vissza!
- No, hát majd visszatérek én! - mondá János.
- El se menj, fiam, hiába! Nem ismered te a Jégkirályt. Jég annak minden porcikája, s ha bosszantani akar engem, az országunk felé fordul, egyet fúj a szájával, s a legrekkenőbb nyárban fű, fa, virág, gabona, minden, de minden csonttá fagy az országomban.
- Már egy életem, egy halálom - mondá János -, én megyek, az Úristen áldja meg, felséges királyom!
A második pár bocskor már elszakadt volt, s János felkötötte a Harmadikat is. Gondolta: amire ez elszakad, vagy király lesz Jégországban, vagy halál fia!
Ment hegyeken-völgyeken által, s estére egy kis házikóhoz ért. Gondolja, beszól ide, s szállást kér. Bemegy, s hát egy vénséges vén asszonyt talál. Volt legalább százezer esztendős, ha nem több.
Köszönti:
- Adjon Isten jó estét, öreganyó, hát hogy s mint szolgál az egészsége?
- Szolgál, ahogy szolgál - felelt az öregasszony -, csak lassabban beszélj, mert ha felébreszted a fiamat, vége az életednek.
- Nye, te, nye! - rikkantott János. - Hát ki s miféle az a kend fia?
- Az bizony a Nap, tudd meg te szerencsétlen!
Hej, megijedt János! Hiszen ha ő azt tudta volna, bizony mindjárt suttogóra fogta volna a beszédet.
- Jaj, lelkem, öreganyám, ha én azt tudtam volna! No de ki is gondolhatta, hogy ilyen kicsi kalibában lakik a Nap!
Szerencsére a Nap nem ébredt fel álmából, s semmi baja sem történt Jánosnak. Mikor aztán olyan mélyen aludt a Nap, hogy ágyúszóval sem lehetett volna fölébreszteni, megszólalt az öreganyó:
- No, most mondd el, mi járásbeli vagy?
Elmondja János, hogy miben jár.
- Hej, édes fiam, nagy fába vágtad a fejszédet. Terajtad csak az én fiam segíthet egyedül. Hiába is mégy oda, mert jéggé fagysz, mint a többi, ha az én fiam egyszer arra nem veszi az útját.
Gondolta János, már csak megvárja, míg felébred a Nap, akkor megkéri szépen, hogy legalább egyszer vegye útját Jégország felé is.
Aztán egy kicsit elszundorított. Hajnal felé a Nap a sötét oldaláról a világosra fordult, s felszedelőzködött, hogy induljon el világjáró útjára. De mikor éppen indulóban volt, elejébe állott János, s köszönté illendőséggel:
- Adjon Isten jó reggelt, áldott Napom! Szerencsés visszajövetelét kívánom!
Megáll a Nap nagy csodálkozással, hogy hát miféle ember jár itt a világ végén, amin túl már csak Jégország van.
- Adj’Isten - felelt a Nap -, hát te ki s mi vagy, ecsém?
Elmondja János, hogy ő bizony szegény székely legény, hogy az apja azt szerette volna, ha csizmadia lesz, de ő inkább királyságra adta a fejét, történjék vele akármi.

(folytatjuk)