Jégország királya III. rész

- Ó, Napom, édes áldott Napom - mondá János -, tekints reám kegyesen, s ragyogj föl egyszer Jégországban is!
Azt mondá a Nap:
- Hm, ecsém, János, nem megy az olyan könnyen. Nagyobb úr is kérte már ezt tőlem. Hányszor könyörgött, istenkedett a vörös király, s mégsem ragyogtam föl Jégországban, mert nem kedvem szerint cselekedett. Én előbb kipróbálom az embereket, s ha látom, hogy érdemesek rá, akkor segítek rajtok.
- Köszönöm, áldott Napom, a szép beszédet - mondá János -, majd meglátod, hogy ha rám sütsz, nem sütsz hitvány emberre.
Azzal szépen elbúcsúztak egymástól. A Nap ment kelet felé, János észak felé.
- Na, te bocskor - mondá János a harmadik pár bocskornak, mikor felkötötte -, csak addig tarts ki, míg Jégországba érek, aztán lesz, ahogy lesz!
S ment, ahogy csak győzték a lábai. Addig ment, mendegélt, míg egyszer csak egy olyan magas hegy elé ért, hogy a teteje éppen a magasságos eget verte.
- Hej, szegény világ, vetett ágy - fohászkodott föl János -, mikor érek én ennek a hegynek a tetejére! Hat pár vasbocskor sem lesz annak elég.
Amint így évelődnék magában, egyszerre csak nagy nyöszörgést hall. Megy a nyöszörgés felé, s hát egy bokor tövében ott fetreng egy jegesmedve.
Kérdi János:
- Hát neked mi bajod, jegesmedve koma?
- Jaj, segíts rajtam, te jó legény, s bizony nem bánod meg! A jégkirály nagy vadászatot tartott, s hogy megmentsem az életemet, annak a hegynek a tetejéről ide leszöktem. Nézz csak ide, ahogy lezuhantam, egy szamártövis ment a talpamba, s most nem tudok innen megmozdulni, ha valami kegyes jó lélek ki nem húzza.
- No, ne búsulj, kihúzom én! - mondá János, s egy rántással ki is vette a szamártövist a medve lábából.
A medve mindjárt talpra ugrott, s azt mondta Jánosnak:
- Az Isten áldjon meg a jótételedért, te szegény legény! Ne félj, meghálálom, csak húzz ki egy szálat a bundámból, s ha bajba kerülsz, húzd végig ezt a szájadon, s mindjárt ott leszek melletted.
János hitte is, nem is, hogy lesz annak majd valami haszna, de kihúzott egy szálat a medve bundájából. Gondolta, ez ugyan nem nehéz, s elbírja. Aztán Istennek ajánlotta a medvét, nekiindult a hegynek.
Hét nap s hét éjjel mindig ment, s még csak a közepe táján volt a hegynek. Akkor azt mondta János magában: „ Na, már elég volt a tréfából, egy kicsit ledűlök.”
Leheveredett egy fa alá, s úgy elaludt, mint a bunda. De egyszer csak arra ébred föl, hogy valami erős melegség süti a hátát. Megfordul, s hát valaki nagy tüzet rakott melléje. Csak félig nyitotta ki a szemét, s úgy nézte, hogy vajon miféle emberek vetődhettek ide. Nézi, nézi, s hát három törpe, mind a három tetőtől talpig nagy bundában. Volt szakálluk is, mégpedig hétsinges, csupa jégből.
A törpék elkezdtek diskurálni.
Mondta az első:
- Hej de jó ez a tűz, meglátjátok, hogy mindjárt leolvad a szakállam!
Mondta a második:
- Csak már leolvadna, de én attól félek, hogy a tűz sem olvasztja le.
Mondta a harmadik:
- Boldog ember lehet, aki itt alszik, annak nincs semmilyen szakálla.
- Vajon merre iparkodhatik ez az ember? - kérdezte az első.
- Van esze, hogy nem Jégországba - mondá a második.
- Na, én ott király sem szeretnék lenni! - mondá a harmadik.
De már erre János felugrott, s rájok rikkantott:
- Pedig az akarok lenni, atyafiak, akármit beszéltek! Hát ti is oda valók vagytok?
- Csak voltunk, de megszöktünk - mondák a törpék.
- Ejnye, pedig szerettem volna, ha visszajöttök velem, s kalauzoltok.
A törpék azt mondták, hogy a világ kincséért sem, hanem, ha a szakállukat leolvasztja, akkor éppen odáig kalauzolják.

(folytatjuk)