Orbán, az ostoba III. rész

- No, fiam, megkezdjük.

A legény kelletlenül feltápászkodott, s húzódva a mester után ment.

- Hát sínt húzni tudsz-e jól?

Most mi lesz? - esett kétségbe a legény. Azt se tudta, mi fán terem. De hát már mindegy volt.

- Tudok. - Hidegen is? - Úgy is.

- Mert ha akarod, megtüzesítheted, úgy tartósabb.

Orbánban fejtetőre állt a gondolat.

- Nem fontos - felelte.

- No, akkor ott a sín. A sarokban. A kerék meg az udvaron.

Most mi lesz, Orbán? - kérdezgette magát, míg a keréksínt kivitte, de nem lett okosabb. Egyszer csak talált egy kötelet. Rákötötte egyik végét a sínre, másikat a kerékre, közepét nyakára akasztotta, s húzgálni kezdte maga után körbe az udvaron.

Szántotta a földet a vas, akadozott a kerék, majd megszakadt Orbán. - Mégiscsak nehéz ez a kovácsmesterség - törölgette izzadt homlokát.

Megsokallta a mester, hogy a legénye nem jön, kinézett hát utána. No, uramfia, majdhogy földbe gyökerezett a lába attól, amit látott. De aztán összeteremtette Orbánt, és felkapta a nagykalapácsot. Hanem az újdonsült kovácslegény nem várta meg, míg laposvasat csinálnak belőle. Egy ugrással megmérte a kertet, aztán illa berek, nádak, erek, futott, amíg a lába vitte.

Estére egy városba ért. Fáradt is volt, éhes is volt. Egyszer csak frissen sült kenyér illata csapta meg az orrát. "Hátha kapok egy karajt” - gondolta s elindult.

A pékműhelyben négy legény szedte ki a frissen sült kenyeret. Orbán megállt az ajtóban. Nekidőlt a félfának, s nyelte a nyálát. Hamarosan meglátta az egyik péklegény.

- Mi újság, földi?

A szegény asszony fia nem szólt, csak nézte esengve a ropogós kenyereket.

- Mi járatban vagy? - kérdezte a másik.

- Szolgálatot keresek. - Aztán mi a mesterséged? - Pékinas voltam, míg meg nem halt a gazdám - füllentette.

- Hát akkor kerülj beljebb. Akad itt neked is munka.

Kelletlenül ódalgott be az ostoba legény. Tudta, hogy itt sem eszi meg a holnapi ebédet.

- Ott a kötény. Csak azt figyeld, hogy kelnek-e a kenyerek. Ha meg éhes vagy, csak egyél. Legalább addig alhatunk egyet.

Ezzel már horkoltak is a péklegények. Orbán meg letelepedett a műhelyben, és evett, míg csak egy falat beléfért. Egyszer csak kiabál ám az egyik segéd:

- Te, nem kelnek még a kenyerek?

- Nem.

- Rajtuk legyen a szemed. Mert ha elfutnak, helybenhagyunk.

- Elfutnak? - esett kétségbe a legény. - Akkor jó lesz becsukni az ajtót.

Meleg volt a műhely, mint a pokol. Izzadt a szegény asszony fia, de egy vak lóért sem nyitott volna ajtót. Közben a másik legény ébredt fel.

- Te, nem kel még a kenyér? - Nem - kiáltott vissza az ostoba.

Ez is meghagyta, hogy el ne fussanak. Izzadt Orbán, mint a tücsök a lyukban. Várta, hogy mikor kel fel egyik vagy másik szakajtó, hogy elfusson, de bizony azok nem mozdultak. Csak a tészta folydogált az oldalukon.

Megsokallták a pékek, hogy még mindig nem kelt meg a kenyér, hát kinéztek. No hiszen, lett vargavillámlás. - Mit csináltál, te szerencsétlen? Mind elfutott a tészta. - Osztogatták az ütleget. Alig tudott elszelelni a kezük közül. De mert az ajtó zárva volt, egy óvatlan pillanatban beugrott a lisztesládába. Ott várta, hogy újra elaludjanak, s szerencsésen kereket oldjon.

Hajnal felé, mikor minden elcsendesedett, elérkezettnek látta az időt. Sötét volt a műhely, csak a holdsugár világította meg. Felült a ládában. Olyan fehér volt a liszttől, mintha hóember volna. Már éppen ki akart lépni, amikor eltüsszentette magát. Az álmukból ébredt péklegények ijedtükben majd kiestek az ágyukból. Azt hitték, valami szellem sétál a műhelyben. Nosza, ugráltak ki az ablakon, s talán még ma is futnak, ha meg nem álltak.

Orbán meg teletömte a zsebeit kiflivel, és továbbment.

(folytatjuk)