Szamárbőr királyfi I. rész

Volt egyszer, hol nem volt, volt egyszer egy király. Annak a királynak nem volt gyermeke. Feleségestül együtt erősen búsultak, hogy már minden boldogságok meglenne, hogyha lenne egy gyermekük, milyen jó lenne. Hát addig mind fohászkodtak meg mindent elkövettek, amíg egyszer csak sikerült. Lett egy gyermekük, egy fiúgyermekük. Hát, uram, teremtőm, mikor megmutatták a királynénak, majd elájult, majd belepusztult a bánattól, mert az a gyermek tisztán olyan volt, mind egy kicsi csacsi: szamárbőre volt. Hát erősen búsult a királyné. Azt is mondta, hogy vigyék azonnét, ne is lássa többet. A király gondolkozott, azt mondja:
- Ó kedves feleségem, mégse tegyük ezt. Ha már az Isten nekünk ezt adta, ilyennel áldott meg, felnöveljük, ne dobjuk el magunktól.
- Jaj - azt mondja a királyné -, nekem nem kell.
- Hadd el csak, már ha ezt adta nekünk a jó Isten, maradjunk meg véle, ne dobjuk el!
Na, megmaradtak, s fogadtak mellé dajkát, pesztrát, ajaj, úgy ápolták, minthogyha gyönyörűséges szép fiú lett volna. Hát csakis az volt a hibája, hogy szamárbőre volt, másképpen olyan esze volt, olyan tehetséges volt, meg beszélni is tudott; növekedett, úgy ugrándozott ott a kis csacsi. Hát iskolába is járatták, olvasni is megtanították, mindenre a világon; de aztán megparancsolta a király, hogy az egész palotában s teremben, de sehol a világon egy tükör ne legyen, falon se, se személyzetnél, sehol se, nehogy meglássa vagy egyszer magát, hogy megtudja, ő milyen. Ne keseredjék el az ő drága gyermeke. Hát azt meg is tudták óvni. Nem is látta magát a tükörben. Már egész nagy volt, s még sose tudta, hogy ő milyen. Egyszer csak azt mondja:
- Édesapám szívem, úgy szeretnék megtanulni lantozni, hegedülni. Milyen szépen hegedülnek! Nekem nincs más vágyam - azt mondja -, csak lantozni tanuljak meg.
Hát a király hogyne, annak az egy fiának minden kívánságát teljesítette. Meg is beszélte egy lantmesterrel, hogy tanítsa meg a fiát mindenféle lantozásra, hegedülésre s mindenre.
El is ment Szamárbőr királyfi, de a mester azt mondta, hogy ilyen kezekkel nem tudja majd verni a lantot, mert a húrok elszakadnak. De hát aztán mégiscsak a király: hát valahogy, hát így, hát úgy, valamiképpen tanítsa meg.
Nem sokat kellett tanítsák Szamárbőr királyfit; ha a keze is olyan volt, ha akármilyen volt, olyan gyönyörűen megtanult lantozni, hogy nem volt senki emberfia, aki nálánál ügyesebben s szebben tudott volna lantozni.
Hát megvolt mondva a lantmesternek is a hegedűsnek is, a mesternek, mindenkinek, hogy tükret ne tartsanak ott, de valahogy mégsem voltak éppen olyan gondosak, mint a királyi lakásban, s egyszer csak egy tükör elé bukkant a királyfiú. Hát belenézett a tükörbe, meglátta magát, elkeseredett rettenetesen. Azt mondta, hogy sem a szülei házához haza nem menyen, sem még azon a környéken sem áll meg, elmenyen világgá. A lantot erősen szerette, a hegedűt s a lantját elvette magához, el is búcsúzott a lantmestertől, s elment világgá.
Hát ment sokáig nagy elkeseredve, akkor már a tóknál, a vizeknél, mindenütt, ahol ment mindig látta, hogy ő milyen. Túlságosan el volt keseredve. Na, elmenyen úgy, hogy nem is menyen emberek közé. De közben mégis már osztán visszatért. Azt mondta: elmenyen egy városba, egész más helyre, s ott megmarad.
Ott is volt egy király abban a városban. S elmenyen a király kapujába, s nekifogott lantozni, hegedülni. Kinézett a kapus, hát látta, hogy egy kicsi csacsi; rendes csacsi, az veri a lantot. Fut hamar a király elejibe, s jelenti:
- Felséges királyom, itt van egy csacsi; rendes csacsi - azt mondja -, egy szamár, s olyan gyönyörűen hegedül, hogy életünkben ilyent még sose hallottunk.
- Vezessétek ide előmbe! - mondja a király.

(folytatjuk)