Szamárbőr királyfi II. rész
(széki népmese)
Na, kinyitja a kapus a kaput:
- Felséges királyomnak parancsára gyere oda fel!
Felmenyen a király-csacsi, a Szamárbőr királyfi, felmenyen a király elejibe. Nem csudálkozott ott se palotán, de semmin sem, csak olyan helyt lakott, de rajta mindenki úgy csodálkozott. A személyzet, mindenki kacagta. Na, már nem esett neki rosszul. Békeveredett a királyi palotába. Hát a királykisasszony és a királyné is erősen csudálkoztak. De hát aztán azon még jobban, hogy beszélő szamár: teljesen rendesen beszél. De hogy rendesen beszél: akármilyen kérdést tettek fel, olyan okos volt, hogy nem tudott jobban senki felelni a kérdésre. Hát ez miféle csacsi lehet?
Azt mondja a király:
- Maradj itt nálunk, itt eszel velünk, itt lakjál velünk.
Mondta, hogy ott marad. De mikor eljött az ebéd ideje, így a király:
- Na, menjél te is oda ki a konyhába a személyzettel ott ebédelj te is. Rendes, jó ebédet kapsz.
- Felséges királyom, oda nem menyek. Megvallom - azt mondja - a királyomnak, felséges királyomnak, hogy én csak királyi asztalnál szoktam ebédelni.
- Na, jól van csacsikám, akkor maradj hát itt velünk.
Éppeg a kisasszony mellé húzódott. Na, olyan ügyesen evett, olyan rendesen viselkedett, látszott, hogy ez királyi palotában növekedett. Erősen csudálkoztak rajta. A királykisasszony már annyira szeretett vele foglalkozni s vele beszélni, hogy mind csak ott lett volna, ahol Szamárbőr királyfi volt. Mind csak ott ült volna. De már hogy egy hét elteltivel, úgy két hét elteltivel - nem tudom biztosan -, csak elég az hozzá, hogy készülődött, menyen el, hagyja el a királyi palotát. Akkorra már úgy megszokták, hogy kezdték kérelni, ne menjen el, maradjon ott velük s ne menjen el. De már ígérte a király fele királyságát, csak maradjon. De hát nem.
- Nem kell nekem a maga királysága, van nekem - azt mondja - elég. Menyek.
- Na, már mindjárt a leányomat kérnéd, akkor itt maradnál.
S akkor a királykisasszony intett egyet Szamárbőr királyfinak, hogy kérje őt. S akkor bátran mondta:
- Igen, felséges királyom, ha nekem adja a leányát, akkor itt maradok.
- Na, kedves leányom, mit szólsz hozzá?
- Azt, hogy maradjon itt, mert elmenyek hozzája.
Hát a király majd megdermedt a leánya szavára, hogy mit mondott a leánya.
- Jól van, leányom, elmész, elmész. Kiszólottam, kiszólottam. Gyere, fiam, itt a kezem nem disznóláb, legyél hát a vejem!
Abban a percben papot hívtak, nagy lakodalmat csaptak, megesküdtek.
Na már aztán lakodalom után egy este külön szobába tértek, hogy feküdjenek le. Hát mikor a királyfiú vetkezik le, hát uram, teremtőm, nemcsak a ruhája jött le - mert azért ruha volt rajta -, teljesen a szamárbőr, teljesen lejött róla, levetette oda. Hát mikor meglátta a királykisasszony, örömiben elkezdett kacagni, ölelgette, csókolgatta.
- Jaj, hát én eddig is szerettelek, de most aztán halálosan szeretlek, drága férjem!
Örvendett. Akkora nagy kacagás, akkora nagy beszéd volt, hogy ennek a hallatára benéztek, hogy miféle zsinat van, minek kacag úgy a királykisasszony s minek örven úgy. S meglátták a kulcs lyukán, hogy nem szamárbőrben van, le van vetkezve. S futnak hamar a királyhoz és mondják:
- Felséges királyom, hát a királyfi nem szamárbőrben van, rendes, valóságos teremtés, de még gyönyörű! A kulcs lyukán át láttuk.
Menyen a király is hamar, megnézze, hogy valóságosan igaz, hát látja ő is.
- Na, nem kell szólni semmit - azt mondja.
Elhagyták, hadd aludjanak el. Lefeküdtek, s elaludtak. S amikor elaludtak, a király bément, s szépen, észrevétlenül ellopta a szamárbőrt. S kivitte az udvarra, s nagy tüzet rakatott alá, elégette.
Reggel, mikor felkőtt a királyfi, akar felöltözni, nincs sehol a szamárbőr. Aztán többet nem volt szamár. Így maradt valóságos királyfiúnak, megvolt a palotában a nagy öröm, mert gyönyörű szép volt.
Itt a vége.
Rajzos dalolás - Csacsival | MESE TV